Vagrus – The Riven Realms Early Access teszt

Az általunk ismert világ egy önmagából kifordult elemekkel ábrázolt, teljesen a feje tetejére állított, miszticizmussal, okkultizmussal és egyebekkel átitatott verziója valamiért minden médiumban lebilincselő tud lenni, főleg, ha a szórakoztatás őséről, a könyvek világáról van szó. A weird fiction műfajának alapjait lefektető Lovecraft által elindított forradalom hullámai még mindig nem csengtek le, köszönhetően az olyan termékeny íróknak hála, mint China Miéville, aki a Viktoriánus korból táplálkozó steampunkra építette fel még mindig gyarapodó univerzumát, míg a videójátékos fronton a stílust leginkább a már harmadik játékánál járó Failbetter Games tartja életben a Sunless-sorozattal, mely látszólag kifogyhatatlan energiával rendelkezik a gótikus horror és a brit elegancia remek fúziójának hála. Azt azonban talán kevesen gondolták volna, hogy lélektani követője, illetve a műfaj egyik új királyjelöltje pont Magyarországról fog elindulni.

WATER(LESS) WORLD

A július végén korai hozzáférés státuszba lépett Vagrus – The Riven Realmst ugyanis a sikeres Fig-kampányt letudó, a csapatban több veteránt is felsorakoztató Lost Pilgrims első játéka, amely posztapokaliptikus szerepjátékként igyekszik bemutatni a maga világát. De még milyen világ ez: olyan, ahol a pusztulást nem az elcsépelt atomtechnológia vagy természeti katasztrófa hozta el, hanem maga az emberiség, miután a dőre Birodalom kivívta az Ősi Istenek haragját, akik mérgükben mindent és mindenkit igyekeztek elpusztítani. És bár tettük láttán elsüllyedtek szégyenükben, angolosan távozva a rombolást követően, az emberiség egy maroknyi csoportja a romokra építette fel azt az új világot, amit misztikus anomáliák, gyomorforgató szörnyek, örökkön portyázó élőholtak, és minden ellenségek legnagyobbika, maga az emberiség tart rettegésben.

Ebben az istenverte világban így a túlélés jobbára csak egy ideiglenes állapot, tart, ameddig tart – a te célod értelemszerűen az, hogy ez a lehető legtovább így legyen, egy olyan, munkásokból, rabszolgákból, harcosokból, felfedezőkből és bestiákból verbuválódott karaván élén, amely némi haszon reményében járja a kontinenst, megbirkózva mindennel, ami csak elé kerül. Vagy legalábbis próbálkoznod kell.

VAK VEZET VILÁGTALANT

A Vagrus ugyanis nehéz, sőt, gyakorlatilag nincs olyan része, amely ne akarna megölni, vagy ne funkcionálna táptalajként egy olyan szituációnak, melyből vagy teljesen esélytelen győztesként kikeveredni, vagy maga a győzelem igazából csak egy kevésbé fájdalmas veszteség, melynek során úgy kell menedzselni a rendelkezésre álló erőforrásokat, hogy azok a legtovább tartsanak ki.

Ez pedig nem szimplán csak élelmet jelent – amely alapvetően meghatározza, hogy milyen messze lehet merészkedni egy várostól vagy településtől –, de az azt fogyasztó legénységet is. A karavánmenedzsment a Vagrus központi mozgatórugója, és minden egyes játékbeli nap ezzel ér véget. Ha már elfogytak a rendelkezésre álló mozgáspontok (a térkép apróbb pontok százaiból álló háló, ahol a mezők közti mozgáshoz van erre szükség), és több akciólehetőség már nem érhető el, el kell végezni a kötelező köröket, függetlenül attól, hogy településen vagy a szabadban kell-e sátrat verni. A morál függvényében ki kell adni a fizetést (de vissza is lehet tartani, némi morálveszteségért cserébe), ki kell osztani a fejadagot (akár a szükségesnél több ételt is ki lehet adni), gondoskodni kell a legénységről, ki kell találni, mennyire legyen aktív a tábor védelme (minél aktívabb, annál több erőforrásba, emberbe vagy pénzbe kerül, de a pozitív hozadéka is erősebb), és opcionálisan ki lehet küldeni vadászokat is, hogy megpróbáljanak ellátmányt szerezni.

A fentiekből pedig gyorsan kitalálható, hogy hiába van számos rabszolga is a munkások mellett (ideális esetben), az nem feltétlen teszi könnyebbé vagy egyszerűbbé az életet, mert így is, úgy is van költsége, amely nemcsak pénzben és erőforrás szükségletben mutatkozik meg, de karmában is. A Vagrus ugyanis telis-tele van véletlenszerű szituációk tömkelegével, ahol a Kaland Játék Kockázat-könyvek mintájára kell dönteni a potenciális lehetőségek közül. Ez a fajta kötetlenség, a szerteágazásra épített történetmesélés a játék minden egyes pontján előbukik, és mivel a világ hatalmas, szereplőből pedig rendkívül sok van, ezért ezek kombinációja annyira magas, hogy a sokadik újrapróbálkozás során is eléggé kiszámíthatatlan, hogy épp mi fog történni.

A DEKADENCIA KORA

Már csak azért is, mert a Vagrus ehhez nem látványos átvezető videókat, briliáns szinkronszínészeket használ, hanem a fantáziát, amihez néhány álomszép illusztrációt hív segítségül. Tudniillik szinte minden szöveges: a helyszínek leírásától kezdve a párbeszédeken át egészen a kereskedésig, a karakter-, felszerelés- és tárgymenedzselésig. A végeredmény pedig egész egyszerűen pazar: talán nem túlzás azt állítani, hogy a Vagrus által lefestett világ az elmúlt évek egyik leghangulatosabbja, amit egyértelműen számos korábbi játék, könyv és film inspirált, mégis teljesen egyedinek és formabontónak hat. A fantasy, az ókori történelem és horror egészen zseniálisan keveredik benne, egyszerűen élvezet újabb bajba, újabb kalamajkába keveredni.

Legalábbis szigorúan a narratíva oldaláról nézve – a Vagrus során ugyanis sikerélménnyel távozni jelenleg eléggé nehéz. Nemcsak azért, mert a gazdasági modell érezhetően kiegyensúlyozatlan (sokkal nagyobb a költség, amivel A-ból B-be átmozgatunk valamit, mint az így szerezhető profit), hanem mert a véletlenszerű szituációk során túlságosan is nagy a szerencsefaktor, a játékidő tetemes hányadát kitevő csaták pedig nem túl élvezetesek. Habár a körökre osztott metódus remek, az egyes karakterekhez rendelt egyedi képességek és szerepkörök, tehát az alapok jók, de maguk az összecsapások csigalassúsággal telnek, ahogy igazából minden, ami ezzel kapcsolatos. Az animációt szinte teljesen nélkülöző csatamozdulatok, az alacsony sebzés és a túltolt RNG is.

Mindez azonban eltörpül mindamellett, amit a Vagrus már most, a korai hozzáférés ezen szakaszában nyújt: egy impozáns, messzemenően hangulatos, könyörtelen világot, amely mindent megtesz azért, hogy a lehető leggyorsabban intézzen el, de közben gondoskodik arról is, hogy ezüst tálcán nyújtsa át a következő próbálkozás sikerének illúzióját.