Mielőtt megválaszolnám a bevezető félmondatban feltett kérdést, még valahogy egy cikket is kell kanyarítanom elé. Na, nem csak alibiből, vagy azért mert így illik, hanem indoklásul a végső verdikt mellé. És ha most valami olyasmi fordult meg a fejedben, kedves Olvasó, hogy ha már így kezdődik ez az írás, akkor ennek jó vége nem lesz, akkor bizony nem állsz távol az igazságtól. Sőt. Pedig egész szépen indult a történet, egy borús szombat délelőtt...

Apa, de miért?

Meg sem tudom számolni, hogy hányszor kérdeztem ezt magamtól, míg a TombStar bétájával szenvedtem. Mert sajna szenvedés volt az elejétől a végéig, pedig „mikor elsőre ránéztem az adatlapra, még jónak tűnt”. Ez fog állni a fejfámon, utolsó mondatomként, ha így folytatom, mert nem úgy tűnik, hogy tanulnék belőle bármit is. Aztán persze mindig benne van a pakliban, hogy az ember talál egy gyöngyszemet vagy csiszolatlan gyémántot, de addig minimum tíz-húsz TombStaron kell átrágnia magát.

Pedig nem lenne ez rossz, mert a lényeg a helyén van: van egy jópofa művészeti irány, és egy meghatározott játékstílus. Igen ám, csakhogy az elsőre ártalmatlan gyerekjátéknak tűnő külső mögött egy végletekig idegesítő játék lapul, mely egy jottányit sem hajlandó elmozdulni a húsz-harminc-negyven éves megoldásoktól. Valahol, valamikor talán már panaszkodtam rá, de legalábbis megállapítottam, hogy manapság mindenbe beleerőltetik a roguelike-elemeket; a TombStar viszont éppen azt mutatja meg, hogy mennyire kívánja a shoot 'em up műfaj a fokozatos, halálon átívelő fejlődést. Pláne, ha ilyen könnyű megdögleni benne.

Ezen kívül nehéz pontosan meghatározni, hogy mi nem stimmel a TombStarral, de vannak jelöltjeim bőven. A hitbox túl nagy, ezzel szemben viszont az arénák kicsik és nehezen beláthatók, ami kész átok a bizonyos ellenfélszám fölött bullet-hell szintűvé váló játék ellenfélsűrűségéhez. A mozgás bizonytalan, nem elég „feszes”, de legalább nem is precíz, gyors avagy reszponzív, legalábbis semmiképp sem érződik annak például egy Ruiner után. A fegyverek kiegyensúlyozatlanok és nem tudhatod, kinél van az a tetves kulcs a nyamvadt ládához, amiben úgyis csak egy újabb haszontalan fegyver lapul. A progresszió nehézkes és mindig a nulláról indulunk, ami mindenféle mentési lehetőség, vagy a már felemlegetett roguelike-elemek híján különösen fáj. Persze, részben ilyen játékokon nőttem fel, de már nem a kilencvenes évek árkád pénznyelőinek korát éljük…

Öreg Sam

Hiába na, öregszem én is, és valahogy nem szórakoztat az, amit ezerszer láttam már. Pláne, ha láttam szebbet, jobban összerakottat, mint a Tombstar, és őszintén szólva csak olyanokat tudok sorolni. Pedig tényleg nem lenne ez rossz és nem akarom arrogánsan lehúzni, mert remekül működik a technikai része, jópofa a dizájn és még hangulata is van . Úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy a Tombstar a szokásos tizenkettő-egy-tucat twin-stick shooter, ami semmi újat vagy egyedit nem nyújt és nem is akar. Ha ez így marad a béta után is, akkor csak esetleg azoknak az újszülötteknek merem ajánlani, akik vagy nem láttak még ilyet, vagy túl zsengék a Hotline Miamihoz, a Ruinerhez, a Redeemerhez, a Hatredhez, a Helldivershez, a Synthetikhez, a Postal Reduxhoz, a... na, szóval értitek.