Amikor egy keddi napon, 1830. január 12-én Lord Ellenborough, az India Ellenőrzési Bizottság elnöke megbízta Lord William Bentincket, hogy hozzon létre egy új kereskedelmi útvonalat Bukhara emirátusába, talán még maga sem gondolta volna, hogy egy olyan konfliktust kelt ezzel életre, amely bizonyos szempontból mind a mai napig tart. A később „A Nagy Játéknak” keresztelt politikai, diplomáciai konfrontáció középpontjában ugyanis két dolog állt: egy hatalmi játszma az akkori Brit és az Orosz Birodalom között, és egy ország, ami ékként szolgált – Afganisztán. A britek attól féltek, hogy az egyre hatalmasabbra növő Oroszország előbb vagy utóbb a Brit Birodalom legféltettebb kincsére, Indiára is ráveti a hálóját, így kézenfekvőnek tűnt minden alkalmat megragadni ahhoz, hogy ezen hatalmi törekvések már írmagjukban el legyenek fojtva. Ehhez pedig pont kapóra jött a Durrani Birodalom összeomlása és az ezzel létrejött hatalmi vákuum, melyben az egymásra licitáló törzsek igyekeztek megnyerni maguknak az európai nagyhatalmak kegyét – vagy épp pont fordítva?
PAX PAMIR (SECOND EDITION)
- Partner/Kiadó: Wehrlegig Games
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 1-5 fő
- Játékidő: átlagosan 45-120 perc
- Korcsoport: 13+
- Nehézség: 3,74/5
- Ára: a kiadó webshopjából 85 dollár, nagyjából 25 500 forint
A Pax Pamirban ugyanis minden játékos egy hatalmi ambíciókkal rendelkező afgán törzset irányít, megpróbálva egy új államot összekovácsolni a Durrani Birodalom romjain, a betolakodó külföldiek manipulálásával és cselszövések egész sokaságával kerekedve felül az ugyanezen ambíciókat dédelgető riválisokon. Ezen opponensek ugyanakkor időnként társakká válnak, hiszen mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti az orosz, a brit és az afgán zászlók árnyékában – ezeket azonban előszeretettel cserélgetik, igazodva a politikai széljáráshoz. A játék folyamán több alkalommal is kiértékelésre kerül ez a politikai balett, és a legvégén az győzedelmeskedik, aki a legjobban tudta csűrni-csavarni a Nagy Játék szabályait.
A Pax Pamir mindezt egy rendkívül egyedi, szinte semmihez sem hasonlítható paklitervezős, területirányítós politikai stratégiaként tálalja. Illetve hasonlítható is persze valamihez: a további Pax-játékokhoz. Az elsősorban Phil Eklund és fia, Matt Eklund nevéhez kötődő sorozat apró dobozban érkező, hihetetlen komplex játékmenetű stratégiai játékokból áll, melyek majd’ mindegyike a történelem egy nem feltétlen ismert, de aprólékosan kidolgozott szeletét igyekszik bemutatni. A 2012-es Pax Porfiriana például Porflrio Díaz, a Mexikót 33 éven át uraló diktátor éveit dolgozza fel az 1910-es forradalmig, míg a 2018-as Pax Emancipation a rabszolgaság felszámolása elleni mozgalmat kelti életre az asztalokon. A Pax Pamir második kiadása ráadásul valamennyire teljesen új játéknak nevezhető – az elsősorban a későbbi Rootról ismert Cole Wehrle eredetileg öt évvel ezelőtt, még 2015-ben dolgozta fel az afgán törzsi háborút, ám az első változat hiányosságai és spártai tálalása szülte elégedetlenség egy kidolgozottabb, tetszetősebb második változat születéséhez vezetett.
Ezt a nem éppen mindennapi konfliktust és az abból született, mindennapinak a legkevésbé sem nevezhető adaptációt pedig két dolog fogja össze: Afganisztán textilből készült (!), hat régióból álló térképe, valamint egy 6 oszlopra és 2 sorra osztott piactér. Ez az, ahol a dobozban található, 142 kártyából létrehozott pakli lapjai sorakoznak fel és cserélődnek folyamatosan a hozzávetőlegesen 60, játékosszámtól függően pedig akár 120-160 perces meccsek során. Minden játékos célja az, hogy ezen kínálatból lehetőség szerint a számára leghasznosabb lapokat megszerezze és azokat a saját udvarába helyezze.
Birodalomépítés
Minden kör alapvetően két akcióból áll: az egyik a kártya megvétele a piactérről, a másik pedig a megvásárolt kártyák lehelyezése (kézből a saját udvarba). A vásárlás egyáltalán nem bonyolult, csupán rúpia kell hozzá: a pontos összeg egyrészt függ attól, hogy a kártya mely oszlopban található (minden oszlop fölött ott van a vételár). Az első oszlop minden esetben ingyenes, a távolabbiakért viszont már extra rúpiát kell fizetni, egy-egy érmét helyezve minden kihagyott lapra. Természetesen az, aki később ezen lapot/lapokat választja, megkapja az ezeken található extra pénzt is. Két kártyatípust különböztetünk meg: az udvarkártyák alapvetően történelmi személyiségekből, egységekből, felszerelésekből állnak, és általában többször is használható akciólehetőséggel rendelkeznek. Az eseménykártyák ezzel szemben azonnal kifejtik a hatásukat, és ez nem csupán az azt kijátszó személyre vonatkozhat, de a parti összes résztvevőjére.
A kártyák maguk négy különböző színhez tartoznak, és mindegyiknek megvan a maga tulajdonsága. A narancssárga gazdasági kártyák a pénzről és az egységek mozgatásáról szólnak, és bizonyos fokig megvédhetnek az adózás terhe alól, a lila politikai kártyák a hatalom körül forognak, és a kijátszható kártyák körét változtathatják meg, a kék kémkártyák diplomáciai flexibilitást biztosítanak, és a riválisok megregulázását segítik elő, a piros hadikártyák pedig a haderők által kivívható dominanciát támogatják. Minden fordulóban egy adott szín a favorizált – ezt a térkép szélén található sáv mindig egyértelműen kommunikálja.
A kártyák mindegyike egy adott régióhoz tartozik, és ott vagy annak határán fejti ki hatását – kijátszásuk minden esetben valamilyen hatással jár, melyeket sorrendben kell végrehajtani. Ez lehet egy új sereg lehelyezése, egy törzs lerakása, egy kém aktiválása egy kártyán, pénz szerzése vagy és az éppen favorizált szín megváltoztatása.
Ugyanakkor a kártyán szereplő régió azt is meghatározza, hogy miként tehető le az adott lap. Ha a lapot kijátszó játékos uralja az adott régiót, minden megy a maga rendje szerint, ha viszont egy riválishoz tartozik az adott zóna, úgy annyi rúpiát kell fizetni neki, ahány törzse van ott. Egy régió uralásához legalább egy törzzsel kell ott rendelkezni, valamint az uralkodást biztosító és lojálisnak minősülő egységek (azaz a seregek) összdarabszáma is több kell, hogy legyen, mint a többieké. Miért jó egy régió uralása? Mert így lehetővé válik az építkezés, az adott régióhoz tartozó kártyák révén más játékosok megadóztatása és a kenőpénz beszedése, ha egy rivális ugyanezen zónában szeretne akciózni.
Szélkakasok
A lojalitás a Pax Pamir gépezetének kenőanyaga: minden játékos rendelkezik egy tárcsával, amely mindig mutatja, hogy épp kihez hű, avagy a britekhez, az oroszokhoz vagy az afgán törzsekhez. Ezen lojalitás határozza meg, hogy az egységek (a seregek és az utak) lerakásakor mely színű (azaz mely birodalomhoz tartozó) elemeket kell a térképre helyezni, és azt is, hogy az udvarba mely frakció patriótái helyezhetők le. Pontot ugyanis a lojalitás kiértékelésekor lehet szerezni, melynek során az éppen „nyerésre álló” frakció mellett lobbizó játékosok kerülnek kiértékelésre. Ilyenkor figyelembe kell venni az adott frakcióhoz tartozó patriótakártyákat (lényegében az udvarban aktív híres történelmi személyiségek), a megszerzett vérdíjakat és ajándékokat. A lojalitás gyakorlatilag bármikor megváltoztatható, ilyenkor azonban vissza kell adni minden ajándékot, ki kell dobni minden, más birodalomhoz tartozó patriótát az udvarból, majd fordítani kell a kereken.
Mi értelme van ennek? Mert pontozásra minimum egyszer, maximum négyszer kerül sor, és aki jókor, jó időben vált oldalt – vagy ellenkezőleg, mindent megtesz, hogy az esetlegesen épp lemaradóban levő frakcióját erősítse –, az bezsebelheti az ezért járó legtöbb győzelmi pontot. A játék folyamán, ha valaki bármikor 4 pontos előnyre tesz szert, a játéknak azonnal vége. Ugyanakkor ez nem egy pontsaláta (a pontozósáv sem megy tovább 23-nál), sokkal inkább egy folyamatos politikai kötélhúzás, ahol mindenki próbálja maga felé terelni az erőviszonyokat, és minden egy pillanatban dől el, ledobálva azokat, akik nem tudták eléggé erősen megmarkolni a csúcsra jutás illékony lehetőségét.
A lojalitás ennyire fluid kezelése persze magával hordozza azt is, hogy időnként az ellenfelek valamennyire társakká is válnak, hiszen a cél hirtelen közössé válik (megerősíteni az adott birodalmat), de mivel a győzelmi pontok kiosztása erősségi sorrendben történik, ezért ez a szövetség igazából csak illúzió, előbb vagy utóbb mindenképp hátba szúrásra kerül sor. Sok esetben szó szerint: az udvarba kijátszott kártyák ugyanis akciólehetőségeket biztosítanak, ezek közül az egyik pedig pont az árulás, melynek során végleg kiüthető a játékból egy adott kártya (akár saját is). A további akciók között szerepel a harc (mely sereg ellen vagy akár a kémek között is lejátszódhat), az egységek mozgatása egyik régióból a másikba, az adószedés, az ajándékszerzés vagy épp utak lerakása, seregek toborzása.
Győzzön a jobbik!
Innen ered az a tablóépítés, melynek során igyekszünk egyrészt maximalizálni a kijátszható kártyák típusát és mennyiségét, másrészt egy olyan udvart létrehozni, amely lehetőség szerint minden elképzelhető akciólehetőséget biztosít. Ebben persze valamennyire szerep jut a szerencsének (a piactérre véletlenszerűen kerülnek a lapok a pakliból) és a más játékosok köreinek, melyek nemcsak, hogy átrendezhetik az erőviszonyokat, de derékba törhetik a hódítási ambíciókat is. Például egy lap elhappolásával, kémek bevetésével, lapok túszul ejtésével, adóztatással, egy adott frakció megerősítésével vagy gyengítésével, és azzal a milliónyi lehetőséggel, amit a Pax Pamir pókhálószerű rendszere biztosít. A kézikönyv rövidsége csalóka, ez egy minden szempontból masszívan komplex, nehezen emészthető és egyáltalán nem szokványos stratégia, ahol alapvetően a tapasztalat és a lehetőség szerint magas játékosszám tud igazi játéktudást (és ezáltal mélyreható játékélményt) biztosítani.
Komoly elköteleződést kíván, amit maximálisan meghálál. Egyrészt egészen zseniális, páratlanul jól kidolgozott játékmenetével, másrészt tálalásával. A Pax Pamir második kiadása túlzás nélkül minden idők egyik legigényesebb társasa. A textilből készült játéktábla, a fából faragott, hiperdíszes jelölők, az opcionális extraként beszerezhető, borzasztóan jó tapintású fémérmék, a kártyák hihetetlenül aprólékosan kidolgozott, tematikus ábrái, a letisztult ikonográfia mind-mind olyan odaadásról, a téma iránti imádatról árulkodik, amivel a széles tömegeknek készült játékoknál azért nem minden nap találkozni. De a Pax Pamir nem is a széles közönségnek készült, hanem azon játékosoknak, akik – ha egy kis időre ugyan, de – maguk is a történelem részeivé akarnak válni.
