A középkori hűbérurak élete sem csak játék és mese. Birtokaik jövedelmezők, de a gazdagság ellenségeket szül, legyenek azok fosztogató hordák vagy egy távoli ellenség. Annak, aki a földből él, azt meg is kell védenie, és az After the Empire során éppen ez a feladatunk, szerencsére csak játékos formában. A játék inkább csak megidézi a körítést, nem pedig egy stabil keretként alkalmazza, hiszen különösebb történelmi háttér nélkül, valahol Európában és valamikor a feudalizmus hajnalán-elején képzelhetjük el magunkat – de ez nem feltétlenül baj, sőt!
After the Empire
- Hazai partner/kiadó: Gémklub
- Tarsasjatekok.com adatlap
- Típus: kompetitív
- Játékosok száma: 2-4
- Játékidő: átlagosan 60-120 perc
- Korcsoport: 13+
- Nehézség: 3,2/5
- Ajánlott fogyasztói ár: a kiadó honlapjáról rendelve 26 990 forint
Az előkészületek során feltöltjük a központi táblát az ostrom- és támadópaklival, az épületek és menekültek kártyáival, illetve a megfelelő jelölőkkel. A szín kiválasztása után a megfelelő jelölőket és játékostáblát tesszük magunkévá, mely utóbbin rögtön egy komplett fa erődítménnyel kezdünk. Ezen felül kapunk egy titkos célt, egy menekültkártyát, egy kaszárnyát, pár katonát és némi nyersanyagkészletet, illetve végül, de nem utolsó sorban, három munkást. Ők lesznek fordulóink első fázisának főszereplői, ám további munkásokhoz csak a harmadik és hatodik évszakban juthatunk.
Várvédés két lépésben
Az első fázisban felváltva helyezzük le munkásainkat a központi táblán, a játékostáblákon, vagy a már beszerzett épület- és menekültkártyákon. A különböző akcióhelyekre való lehelyezésükkel nyersanyagokhoz juthatunk, vagy beválthatjuk azokat másra; vagy befizetéssel védműveinket fejleszthetjük és javíthatjuk, de kártyákat, azaz menekülteket és épületeket is szerezhetünk. Utóbbiak különösen értékesek, ugyanis némelyik egy ingyenes (munkás nélkül használható) akcióval rendelkezik, és mindegyik további aranyat ér a játék végén – már amennyiben nem sérült. Ha mindenki lerakta a munkásait, és befejezte egyéb akcióit, jön az évszak második fele, a csata.
A csata javarészt már csak a játékostáblánkon zajlik, ahol szimultán módon is elvégezhetjük a harc lépéseit. Elsőként az ostromkártyát fedjük fel és érvényesítjük hatásait, ami támadókat juttathat át a falon, vagy védműveinket rongálhatja és további erősítést is hozhat magával. Másodjára a támadókártyákat fordítjuk meg és a rajtuk jelölt irányból felrakosgatunk minden támadót, végül tetszés szerint saját erőinket rendezzük. A védtelen farmokat az ellenség felégeti, majd nekiáll a várostromnak, ahol egy viszonylag egyszerű folyamatot csinálunk végig újra meg újra, amíg a támadók vagy saját csapataink el nem fogynak. Először távolsági harc zajlik, utána a várfalak sérülnek; ha egy fal leomlik, arról csapataink az udvarra kényszerülnek, ahol utolsó esélyként kézitusában dől el a sorsunk. Ha kifosztanak, akkor aranyat vesztünk, menekültjeink és épületeink egy része lesérül, katonáink szintén, és csak egy vendégmunkással vigasztalódhatunk – egy szóval, ezt mindenképp el kell kerülni. Pláne, hogy katonáinkat az évszak végén még meg kell etetni, a lerombolt farmok pedig már nem termelnek semmit, csak javításuk után.
A fenti két fázist hét évszak (gyakorlatilag hét kör) alkalmával ismételjük el, melyek végén az lesz a győztes, aki ezalatt a legtöbb aranyat szedte össze. Csakhogy az arannyal együtt kockázat is jár, ahogyan élen járónak lenni sem folyton kifizetődő: a támadókártyák vagyonunkkal együtt lesznek egyre veszélyesebbek, az ostromkártyák pedig gyakran a legtöbb arany birtokosának életét keserítik meg további erősítés behívásával. A kifosztás után sem lehetetlen talpra állni, bár nem is egyszerű, de a súlyozott támadókártyáknak köszönhetően még lehet esélyünk felkapaszkodni. Okosan kell tehát manőverezni, lehetőleg a mezőny közepén, mindig csak annyi kockázatot vállalva, amennyit még biztonsággal tudunk kezelni.
Váramat vagy véremet
A dizájn a megjelenés és tálalás terén remek, az illusztrációk mindenhol igényesek és szépek, a központi tábla jelenetei kifejezetten mozgalmasak, az első kibontásnál azon kaptam magam, hogy elmerültem a seregek vizsgálgatásában. A műanyag falak és tornyok egy plusz „ejha”-érzést adnak a körítésnek, és mellé még funkciójuk is akad. Mondjuk az már kevésbé örvendetes, hogy a falakon nehézkes elhelyezni az egységkockákat. A fafalaknál még hagyján, de a kőfalak esetében már nemcsak az életerejüket jelképező nyersanyagkockák miatt sem férnek el, azok belső, udvar felőli pereme is túl keskeny. Plusz elvi síkon nincsen korlátozás, hogy hány emberünk kerülhet a falra, így egyes esetekben kénytelenek vagyunk kisebb piramisokat építeni belőlük a fal valamely oldalán. Legnagyobb örömömre mindezt egy egész jól használható inzertbe pakolhatjuk be, vagyis a körítésre nem igazán lehet panasz, egyszerű, átgondolt, átlátható és szép.
Maga a játék is hasonló: egyszerű, átgondolt, átlátható – dilemmánk rendszeresen a relatíve kevés munkásból, és annak a kevésnek való még kevesebb helyből fakad, nyersanyagunk pedig soha sem lesz elég mindenre. A csata fázisa már kevésbé tervezhető előre (csak egy támadókártyát ismerünk), de a támadókrátyák felfedése után valamelyest kompenzálhatjuk a hiányosságokat a katonák átcsoportosításával. Itt már kevesebb a döntéshozatali lehetőség, és egy kicsit olyan, mint egy automa ellen játszani, amit személy szerint annyira nem kedvelek. A játékosok közti interakció a munkáslehelyezős játékokra jellemzően minimális, a kártyák közötti szinergiák nélkül pedig a gyakorlottabbak figyelmét már nem valószínű, hogy teljességgel, vagy hosszú távon leköti. Első „félkomoly” munkáslehelyezős játéknak, vagy úgy általánosságban a modern társasokba való bevezetőnek viszont kiváló választás lehet az After the Empire, amit már csak a kinézete miatt is megéri asztalra tenni.
(A tesztpéldányt köszönjük partnerünknek, a Gémklubnak!)
