Kedvenc megunhatatlan YouTube videóim egyike a Sonic for Hire című sorozat a Lowbrow animációs csapatától. A széria cselekménye akörül forog, hogy a címszereplő kék sündisznó élete követte a “valós eseményeket” és játékai színvonalát. A '90-es évek szupersztárjából napjainkra egy lecsúszott, a legkülönbözőbb függőségekben szenvedő, beképzelt, peches svindler lett, aki különböző, nem túl legális módszerekkel próbál visszatérni a csúcsra, vagy legalább összehozni egy vállalható játékot. A sorozat iróniája, hogy rávilágít egy nagyon szomorú tényre: Sonic hírneve és ikoni státusza, szemben Marióval és más legendás karakterekkel, nem igazán megalapozott, szigorúan véve a Sega Dreamcast bukása óta alig jelent meg olyan értékelhető játéka, mely nem máshonnan vagy saját múltjából merítette az ötleteket.

1991-ben ebből a szomorú jövőképből azonban még semmi sem látszott. Javában tombolt a konzolháború a Nintendo és a Sega között, mely során a két cégóriás a legkülönbözőbb taktikákkal esett egymásnak. Ennek egyik fontos része volt, hogy pár vegyes fogadtatású próbálkozást követően a Segának iszonyatosan nagy szüksége volt egy saját kabalára, ami méltó ellenfele lehetett a Nintendo saját ikonjának, Mariónak. A választás végül több elvetett dizájn és felmérés után egy addig csak Mr. Sündisznó névre keresztelt koncepcióra esett, melyet Ósima Naoto dolgozott ki a karakter leendő ellenfelével, Dr. Eggmannel együtt. A karakter személyiségének egyes elemeit Bill Clintonról mintázták, kék színe a cég logójából származott, csizmáit pedig Michael Jackson jellegzetes ruhatári darabjai inspirálták.

Szuperszonikus siker

A Sega megvette az ötletet, a játék fejlesztésének vezetésével a Phantasy Star-szériával már bizonyított Naka Júdzsit, míg a pályatervezéssel Jaszuhara Hirokazut bízták meg. Naka ezúttal sem hazudtolta meg magát, programozói zsenialitása pedig nemcsak a karakter védjegyévé vált sebességet tette lehetővé, de azt is, hogy az akkori platformjátékokban megszokott vízszintes pályaelemek helyett görbített, hullámzó térben is zökkenőmentsen mozogjon a karakter. A Nintendóhoz viszonyított, valójában kisarkított és eltúlzott sebesség eleve a Sega marketingjének kulcsfontosságú eleme volt, melyet Sonic így kiválóan “szemléltetett”. 

A játék történetét és célját ellenben direkt leegyszerűsítették. Gonoszunk Dr. Eggman, akit nyugaton a Sega a Dreamcast-generációig Dr. Ivo Robotnickra keresztelt át, hogy komolyabban vegyék a karaktert. A rosszfiú elrabolta és gonosz robotokba börtönözte az ártatlan kisállatokat, a hősies Sonic feladata pedig az, hogy sorra kiszabadítsa mindet, köztük a pályák végén lezárt tárolókban raboskodó egyedeket is. Az egyes zónák végén kötelező módon meg kellett küzdenie a különböző hatalmas robotokba bújt Eggmannel, a játék valódi befejezésének feloldásához pedig be kellett gyűjtenie a hat Káosz Emeráldot. Ezek megszerzéséhez legalább 50 gyűrűvel kellett befejeznie egy adott pályát, beleugrania a pálya végén ekkor megjelenő hatalmas gyűrűbe, majd a megnyíló titkos zónában navigálva begyűjtenie az aktuális drágakövet. A gyűrűk azonban más célt is betöltöttek: ha megsérült, Sonic automatikusan elejtette az összeset, miközben továbbra is életben maradt, ha azonban gyűrűk nélkül érte találat, rögtön meghalt, és a legutóbbi ellenőrzőpontra visszatérve, eggyel kevesebb élettel kellett  folytatnia a pályát. Persze egyes akadályok, mint a vermek vagy a fulladás, a gyűrűktől függetlenül azonnal végeztek vele.

A játék kirobbanó siker lett, a kritikusok imádták, 1991 végére pedig csak Amerikában 1 millió példányban kelt el. Ezzel teljesült a Sega álma: végre volt egy könnyen felismerhető, bármikor bevethető fegyverük a Nintendo és Mario ellen. A folytatásokhoz kétség sem fért, a Sonic Team nevet öltő fejlesztőcsapat pedig lefektetett egy nagyon fontos szabályt: minden új résznek legalább egy új karaktert kellett hozzáadnia a Sonic-széria világához. Ennek eredményeként jelent meg egy évvel később a következő részben a második játékos által is irányítható Tails, a kétfarkú repülő róka, majd az 1994-es harmadik felvonásban Knuckles, a lényegesen új játékstílust kínáló hangyászsün, aki eleinte Dr. Eggman szövetségeseként bukkant fel, majd miután rájött, hogy a gonosz doktor átejtette, Sonic oldalára állt. A szintén 1994-ben megjelenő Sonic & Knuckles-szel a Sega egyúttal egy olyan technikai bravúrt is végrehajtott, melyet sokan a DLC őseként emlegetnek. Amellett, hogy a Sonic & Knuckles önmagában is egy teljesértékű játék volt, a kazettáját összedugva a Sonic 3-mal, Knuckles irányításával is lehetővé tette a Sonic 3 végigjátszását. Sőt, összekombinálva egy kisebb toronnyá a Sonic 2-vel és Sonic 3-mal, még a Sonic 2-ben is átvehettük Knuckles felett az irányítást, azonban a fináléhoz közeledve egy speciális, csak Sonic által végrehajtható ugrás miatt a játék ezzel a karakterrel nem volt befejezhető.

A Sonic-mánia a kilencvenes évek közepére teljes fordulatszámmal pörgött, Sonic-játékok érkeztek a játéktermekbe, spin-off részek a Sega Game Gear konzoljára és még a 8-bites Master Systemre is, sőt pletykák kaptak szárnyra, miszerint a Sonic 3 zenéjét titokban maga Michael Jackson komponálta, valamint animációs sorozatok, játékfigurák és később képregények is hozzájárultak ahhoz, hogy a karakter minden tekintetben Mario ellenfelévé, egy igazi popkulturális ikonná váljon. A Sega CD konzolra megjelent Sonic CD-t, mely már animációs bevetezővel, valamint addig sosem látott sebességgel és grafikai részletességgel rendelkezett, egyesek a korszak és a generáció legkiválóbb platformjátékaként emlegették.

Botlások és elvétett ugrások

Ezen a ponton túl azonban Sonichoz hasonlóan muszáj nekünk is egy kicsit gyorsítanunk, és a brutális játékmennyiség miatt csak a karakter szempontjából meghatározó darabokra kitérnünk. Sonic bukása lényegében összecsengett azzal, ahogy a Saturn majd a Dreamcast konzolokkal maga a Sega is viszonylag gyorsan elveszítette stabil játékipari pozícióját. Ám játékos szemszögből a karakter mélyrepülése két egyszerű betűvel indult: 3D. A Sega már a Genesisen is próbálkozott 3D-s Sonic-játékkal, a kezdeti kísérletek azonban a legkülönbözőbb okokból buktak meg, akár már a fejlesztés korai stádiumában. Az első valóban 3D-s Sonic-játék, a versenyzős Sonic R, egy évvel a Mario 64 után mind technológia, mind játékmenet tekintetében elmaradottnak tűnt, és a franchise egyik legrosszabb darabja lett.

Ugyan a Dreamcastre megjelent két Sonic Adventure-játéknak sikerült 3D-be emelnie a karaktert, valami érezhetően megtört. Több kritikus szemében a korai 3D-s Mario-játékokkal ellenben a Sonic Adventure-részek sem öregedtek kimondottan jól. A technológia és a szélsebes gyorsaság érdekében fokozatosan feláldozásra került a pályadizájn, a korosztálytól független szórakoztatási faktor, és sem a klasszikus karakterek kínos “menősítése”, sem az olyan komolynak és sötétnek tervezett új szereplők, mint Shadow, nem igazán nyerték el a játékosok tetszését. A Dreamcast bukását követően többnyire olyan felemás vagy gyenge fogadtatásban részesült megjelenések érkeztek az Xbox, PS2 és Gamecube konzolokra, mint a Sonic Heroes vagy a Shadow the Hedgehog. Ezután, a karakter 15. születésnapján jött az azóta ikonikus bukást eredményező játék, mely egy pillanat alatt annihilálta a karakter karrierjét és egy viccet csinált belőle: Sonic the Hedgehog, vagy más néven Sonic ‘06, mellyel 2006-ban PS3-on és Xbox 360-on is debütált a karakter, ám később mind a játékosok, mind a fejlesztők azt kívánták, erre bárcsak másképp, egy másik játékkal került volna sor. Nonszensz történet, iszonyatos mennyiségű és hosszúságú töltés, frusztráló játékmenet és bugok egész serege tette olyan mélyponttá, melyből sokan azt hitték, már nem lesz visszatérés.

Visszatérés azonban lett, csak nem épp azt a színvonalat megcélozva, ahonnan a kis sün indult, amit azóta sem sikerült elérni. Hiába jött a versenyzős Team Sonic Racing a Sumo Digitaltól, a karakter régi és új iterációját párosító Sonic Forces, vagy a Bioware által fejlesztett Sonic Chronicles, ha időről időre olyan katasztrofális mellényúlások kísérték őket, mint a hírhedt “vérsündisznós” Sonic Unleashed, vagy az egyesek szemében még a Sonic ‘06-ot is alúlmúló Sonic Boom. Mindezt úgy, hogy mellette folyamatosan terjedtek a karakterek “komolyságát” és “menőségét” rommá parodizáló mémek is.

A hullámzó színvonalnak azonban a jelek szerint ismét a felívelő szakaszában vagyunk. Az élőszereplős Sonic mozifilm az előzetes várakozásokkal ellentétben hatalmas siker lett, a hivatalosan megbízott modderek által összedobott, a régi részekhez visszanyúló Sonic Mania is kimondottan pozitív fogadtatásra lelt, a korábban Wii-exkluzív és kimondottan jól sikerült Sonic Colors pedig hamarosan Ultimate kiadásban kap újabb esélyt az aktuális platformokon. Ugyan kérdéses, hogy Sonic valaha is visszaszerzi-e még egykori tekintéjét, ahogy az is, méltó-e még arra, hogy Marióhoz hasonlóan a “videójátékok poszterarca” legyen. Az viszont tény, hogy a számos gyenge eresztés mellé bőven akadnak a játékai közt igazi klasszikusok, és nemcsak a Sega, de a mai napig modokat és nem hivatalos részeket gyártó rajongók kitartása is megkérdőjelezhetetlen.