Tavaly ünnepelte a 35. születésnapját a kalandjátékok egyik őse, a Ron Gilbert karrierjét megalapozó Maniac Mansion, az idő múlását pedig mi sem mutatja jobban annál, hogy az alant olvasható sorokban már a folytatásának, az 1993. június 25-én megjelent Day of the Tentacle-nek kívánunk boldog születésnapot. A LucasArts point & click kalandjátéka ráadásul nem abból a fajtából való, ami csak itt-ott módosított a recepten, hiszen a program több ponton is túlnőtt a legendás elődön. Na de ne szaladjunk ennyire előre, inkább lássuk, mi fán teremnek a csápok. (A megfelelő minőség érdekében a felújított változatból származnak a képek.)

Néhány jól sikerült kalandjáték (többek között Ron Gilbertnek is segítettek a The Secret of Monkey Island és a Monkey Island 2: LeChuck’s Revenge megalkotásában) után a fejlesztőcég Dave Grossmant és Tim Schafert bízta meg egy új projekt vezetésével, és mivel a LucasArts úgy gondolta, hogy a páros humora remekül illik a Maniac Mansionhöz, így rögtön annak folytatása lett a célkitűzés. Kettejükhöz csatlakozott az imént említett, addigra elég nagy névnek számító Gilbert, valamit Gary Winnick, a kvartett pedig elkezdett agyalni azon, hogy miként is kellene kinéznie a második résznek. Hosszas tanakodás után végül Gilbert időutazós ötlete lett a befutó, mivel az tűnt a legérdekesebbnek – plusz ebben a témában mindig számos lehetőség rejlik. Ami a korszakokat illeti, a függetlenségi háború időszaka és a távoli jövő mellett tették le a voksukat (a jelen mellett persze), mert míg az előbbi lehetőséget biztosított például arra, hogy a karakterek a céljaik érdekében megváltoztassák az Alkotmányt, addig a jövőben játszódó részek esetében már nem kötötték az írókat a makacs történelmi tények. A főszereplővel kapcsolatban viszont nem sokáig vacilláltak: mivel szinte mindenkinek a kissé kockaként viselkedő Bernard volt a kedvenc karaktere a Maniac Mansionben, így egyértelműnek bizonyult, hogy szerény személye feleljen a szellemes poénok túlnyomó részéért. Hozzá csatlakozott aztán Laverne, akit Grossman mexikói ex-barátnője ihletett, valamint Hoagie, aki teljesen máshogy festett volna, ha Schafer nem találkozik egy Tony nevű Megadeth roadie-val. Grossmannek és Schafernek egyébként szándékában állt implementálni az első rész karakterválasztó rendszerét, ám úgy érzeték, hogy túl sok komplikációt jelentett volna túl kevés extráért (a pluszköltségről már nem is beszélve), így végül elvetették a dolgot, a hat játszható karakterből pedig három lett.

Ennek a triónak kellett tehát megakadályoznia a Dr. Fred Edison által teremtett Purple Tentacle világuralmi törekvéseit. A terv (miszerint hőseink a doki Chron-o-John időgépeivel visszamennek egy nappal korábbra, és megakadályozzák, hogy a lila csáp szuperintelligenciára tegyen szert) természetesen befuccsol egy hamis gyémántnak „köszönhetően”, így aztán Laverne a lények által uralt jövőben, Hoagie pedig 200 évvel korábban találja magát, amikor az Edison kúriát épp az alapító atyák használták arra, hogy papírra vessék az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát. Bernard mindeközben a jelenben ragad, és megkezdődik a több idősíkot felölelő kaland, melynek keretében létfontosságú tárgyak cserélnek gazdát az időgépek (vagy épp maga az eltelt idő) által, egy ízben pedig még Benjamin Franklin is feltűnik, mert hát mégsem hagyhatták parlagon heverni a korszak kínálta lehetőségeket. Apropó korszak: Grossman rendszeresen könyvtárakat látogatott és szakértőkkel konzultált a történelmi hitelesség érdekében, bár tény, hogy a stúdió előszeretettel élt a kreatív szabadsággal ezek integrálása során. Az időutazáshoz köthető fejtörők kapcsán is rendszeresen tartottak brainstormingokat a dizájnerek, a folyamatba pedig a LucasArts alkalmazottait is rendre bevonták, hogy kiszűrjék az esetleges hibákat. A nagyját egyébként sikerült is még a programozás megkezdése előtt, így szerencsére csupa logikus és következetes puzzle született.

A vízió megvalósításához ezúttal is a Maniac Mansionben már bizonyított SCUMM motort hívta segítségül a csapat (immáron a nyolcadik alkalommal), persze annak erősen módosított verzióját, így a tárgylistában lévő eszközöket például ikonok jelenítették meg szimpla szöveg helyett. Emellett a Day of Tenticle volt az első olyan LucasArts kalandjáték, amely már szinkront is kapott – összesen 4500 sornyi dialógust kellett felvenni a Studio 222-ben. A szinkronrendezői feladatokat Tamlynn Barra látta el, majd miután Schafer és Grossman nagyjából leírta, milyen hangokat képzelnek el az egyes szereplőknek, elkezdte felkutatni a megfelelő jelölteket. Érdekesség, hogy a jelentkezők között volt Schafer húga, Ginny is, aki végül Edna nővér szerepét kapta meg – a fejlesztő persze szerette volna elkerülni a nepotizmus vádját, így kimaradt a „zsűrizésből”. A játék szinkronja végül számos elismerést kapott a kiemelkedő minősége miatt, szóval 100%-ig megérte a fáradozás.

Hasonló alapossággal kezelték a grafikát is, hiszen már a kezdetektől fogva egységes dizájnban gondolkodtak, így elkerülve a Monkey Island 2 esetét, ahol a később érkező művészek miatt sajnos szétesett kicsit a stílus. Larry Ahern a karakterek személyiségjegyei alapján készítette el a koncepciós rajzokat, inspirációs forrásként pedig a Bolondos dallamok (Looney Tunes) rövidfilmjei szolgáltak, leginkább A Sevillai nyúl (Rabbit of Seville, 1950) és a Mi az opera, hapsikám? (What’s Opera, Doc?, 1957). Ez a rajzfilmes stílus egyébként nemcsak azért volt előnyös, mert rendkívül jól mutatott, hanem azért is, mert általa kifejezőbbek lettek a karakterek arcvonásai. A hátterekért felelős Peter Chant is ugyanezen alkotások ihlették (ahogy az imént említettük, kiemelt fontossággal bírt az egységes látványvilág), aki a legendás amerikai animátorok, Chuck Jones és Maurice Noble munkáit szerette volna megidézni – ehhez ráadásul első kézből kapott segítséget, mivel Jones többször is meglátogatta a stúdiót.

A kifogástalan prezentáció, a mai napig jól működő humor és a szellemes fejtörők végül sikerre vitték a Day of Tentacle-t, mivel – az Edge információi alapján – 2009-ig nagyjából 80 000 példány talált gazdára a játékból. Ez Tim Schafer szerint elég nagy előrelépés volt a korábbi munkáihoz képest, mivel a Monkey Island-játékok például anyagi bukásnak bizonyultak a megjelenésükkör. A felhasználók mellett a szakma szívét is meghódította a kaland, a Computer Gaming Worldnél dolgozó Charles Ardai például azt írta 1993-ban, hogy a Day of Tentecle-t a Maniac Mansion folytatásának nevezni olyan, mintha az űrsiklót hasonlítanánk a csúzlihoz – külön kiemelve, hogy örül, amiért itt már nem lehet elhalálozni. De az IGN is a 60. helyre sorolta a 2005-ben készült Top 100-as listáján, ahogy a GameSpot sem fukarkodott a dicséretekkel, az Adventure Gamers pedig közel tökéletesnek titulálta a programot – sok más portállal együtt. Szerencsére a Tim Schafer alapította Double Fine Productions is kellő alapossággal nyúlt hozzá a játékhoz, így a 2016-ban megjelent Day of the Tentacle Remastered egy rendkívül jól sikerült újrakiadás lett – bár tagadhatatlan, hogy többet is ki lehetett volna hozni belőle. A rajongók ettől függetlenül örömmel fogadták a felújítást, hiszen végre modern masinákon is átélhették ezt nevetésben gazdag történetet, az újonnan érkezőknek pedig lehetőségük nyílt arra, hogy pótoljanak egy valódi klasszikust. Aminek így a cikk végéhez érve ismételten boldog születésnapot kívánunk!