A Postal mostanra több, mint egyszerű videojáték: a sorozat első része immáron negyed évszázados, ami éppen egy generációnyi időnek számít, és ezzel együtt már mondhatni, hogy történelem. Ezen idő alatt nemcsak négy számozott folytatásra tellett, hanem egy mellékszálra (Brain Damaged), egy mobilos spin-offra (Postal Babes), valamint egy jobbára feledhető filmre, a feledhetetlen és legendás Uwe Boll rendezői együttműködésével. És amit talán kevesebben tudnak, de négy könyv is született, melyből kettő csak és kizárólag Oroszországban volt kapható.
Ízléstelenségből jeles
A játék a címét az amerikai „going postal” szleng-kifejezésből kapta, ami az ember agyát elöntő irányíthatatlan, elsősorban munkahelyen előtörő dühre utal. Ennek eredete pedig azon számos lövöldözésben keresendő, melyek az amerikai postaszolgálaton (USPS, United States Postal Service) történtek: 1986-tól 1997-ig húsz esetben, összesen mintegy negyven áldozatot követelő ámokfutások ágyaztak meg a kifejezésnek. A postaszolgálat ennek okán még be is perelte a fejlesztő Running With Scissorst, míg végül hat év bírósági huzavona után végül ejtették a vádat. Az ízléstelen névválasztás, valamint a szándékosan botrányos „tömeggyilkos-szimulátor” mivolta, ahol ártatlanokat is halomra lehet mészárolni, garantált média-bomba volt, megjelenésének hónapjában az Egyesült Államokban ezzel a harmadik legkelendőbb játékká vált.
A játékmenet igazából nem volt különösebben újító, egy szokványos, izometrikus nézetből elkövetett lövöldözés a rajzolt hátterek előtt. Bár a nagyjából 50 poligonból álló modellekkel már lehetett legalább részben „háromdimenziósnak” titulálni a játékot. Azonban a megmaradó holttestek és a szenvedve kimúló, kivégezhető, elégethető áldozatoknak már csak a gondolata is megbotránkoztató lett. Az egészet pedig egy hétköznapi fickó, Postal csávó nyakába tették, akinek elmeállapotáról a pályák közti sötét átvezető szövegeken felül a nagyon beteg zene árulkodott.
Ingyenreklám
Akkoriban a szerepjátékok már lejárt lemeznek számítottak, és a gaming lett a sátán legfőbb eszköze, így persze nem maradhatott visszhang nélkül a Postal sem. A Wal-Mart egyszerűen nem volt hajlandó árusítani a játékot, miközben a connecticuti szenátor, Joe Lieberman, szabályos kereszteshadjáratot folytatott a videójátékok ellen, a legnagyszerűbb 1997-es évben ki is emelte a Postal-t és Carmageddon-t, mint az emberiség ellen elkövetett főbűnöket, nemes egyszerűséggel „digitális méregnek” titulálva azokat. Ismerős lehet még a korszakból Jack Thompson neve, aki a játékoktól a boltokig mindenkit perelt, ahogyan first lady korában, még Hillary Clinton is (persze két Game Boyozással töltött repülőút között) egyenlőségjelet vont a videójátékok illetve a dohánytermékek és az alkohol közt. Hiába no, az akkoriban divatos videójátékokat-okolunk-mindenért gyűlölethullám egyre hevesebben és hevesebben tombolt.
Az ingyen publicitást és minimum országos, ha nem globális ingyenreklámot jelentő vezető politikusi nyilatkozatok pedig vonzó lehetőségnek számítottak és számítanak azóta is. Ha kellő balhé van egy játék körül, ideális esetben már megjelenése előtt, akkor bizony sokan felfigyelnek rá. Az emberi kíváncsiság már csak így működik, az ember személyesen akarja megtapasztalni, megnézni, kipróbálni a játékot. Mondhatnánk, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Persze van járulékos veszteség – a Postal például már csak a témája miatt tíz országban is betiltásra került – de összességében megéri a befektetést, gondoljunk csak a Postal nyomdokain járó Hatredre.
És ami a legszebb, hogy a terméknek még csak nem is kell kifejezetten jónak vagy kiemelkedőnek lennie, elég ha működik, elég ha felháborító, de ami a legfontosabb: mindegy, hogy mit, csak beszéljenek róla. Gábor Zsazsa után pedig a fejlesztő Running with Scissors is felismerte ezt, és mert nagyot álmodni: gyakorlatilag sportot űzött az ízléstelenségből, és huszonegyre rögtön egy egész paklit húzott. A második felvonás még az elsőn is minden tekintetben túltett. A tömegmészárlás elvileg opcionális mivolta mellett immáron alpári humorban fürdik, és szándékosan, helyenként már-már izzadságszagúan sértő akar lenni. Ezt a fonalat szeretnék azóta is tovább vinni, több-kevesebb sikerrel, de ez már egy másik történet, egy másik alkalomra.
