Ha egy stúdió leteszi az asztalra a mesterművét, akkor onnantól nagyon nehéz megfelelnie az egekbe szökött elvárásoknak, és előállni egy olyan új alkotással, amely képes megközelíteni azt a szintet (ha átugrani esetleg nem is tudja). A Silent Hill esetében pedig pontosan ez a helyzet állt elő. A 2001-ben megjelent Silent Hill 2 egyszerűen annyira jól sikeredett, és úgy kövezte ki az utat a modern túlélőhorrorok előtt, hogy a Konami szakemberei napokig ültek az irodában, miközben a fejüket vakargatva morfondíroztak azon, hogy innen most hogyan tovább? Egyértelmű volt ugyanis, hogy a Silent Hill-szériát életben kell tartani, viszont nem lehetett egy az egyben lemásolni James pokoljárását – szükség volt valami újra. Ehhez azonban meglehetősen kevés idő állt a rendelkezésükre.
A Silent Hill 3 végül 2003-ban jelent meg, és a Konami Computer Entertainment Tokyo egyik produkciós csoportja, a Team Silent készítette. A PlayStation 2-es változat fejlesztése már nem sokkal a Silent Hill 2 megjelenése után elkezdődött, és eleinte még teljesen más műfajjal próbálkoztak – erről majd később. Érdekesség, hogy a Konami akkoriban annyira tolta az ipart, hogy egy másik Silent Hill-játék fejlesztése is zajlott párhuzamosan – ez volt a Room 302, amelyből később a Silent Hill 4: The Room (2004) lett. Talán ez a párhuzamos fejlesztés lehetett a fő oka annak, hogy a Silent Hill 3-on már kevesebb (nagyjából 40) ember dolgozott, mint az előző részen. A szűkös fejlesztési idő pedig – mint tudjuk – nem szokott jót tenni az elkészült videójátékoknak. Na de vissza a műfajhoz. Kevesen tudják, de a Silent Hill 3 eredetileg egy rail-shooter lett volna, nem pedig az első felvonás közvetlen folytatása. Meglepőnek tűnhet, de tényleg így van! Ennek oka egyébként az volt, hogy a Silent Hill 2 nem igazán brillírozott az eladások terén (legalábbis Japánban), és kellett valami, ami lapátolja a pénzt a Konami konyhájára. Végül aztán elvetették a rail-shooter ötletet, bár nem végleg, mivel 2007-es Silent Hill: The Arcade pontosan ebben a műfajban született meg – jobb is, ha nem emlegetjük többet.
A harmadik felvonás főszereplője egy tinédzser lány, Heather, akinek természetesen ugyanúgy köze van az elátkozott városhoz, mint apjának, aki – spoiler – nem más, mint Harry Mason az első részből. Feltűnik a színen egy magánnyomozó és egy rejtélyes nő, Claudia is, majd némi közjáték után Heather ellátogat Silent Hill városába, és innentől válnak igazán izgalmassá az események. A történet egyébként egész korrekt, ráadásul háromféle befejezéssel, valamint megnyitható extrákkal (ruhák, fegyverek) szolgál. A fejlesztőkre erősen hatott Stephen King munkássága, de természetesen több klasszikus horrorfilm is megidéződik – Edgar Allen Poe munkásságával egyetemben. Az építkezési területen például van egy kitörhető fal, a mögötte található hulla pedig egy felettébb ötletes utalás a szerző A fekete macska című novellájára. A Borley Haunted Mansion már egy kicsit egyértelműbb utalás a Borley Házra, amit egykor "Anglia legkísértetiesebb házaként" tartottak számon (1939-ben teljesen leégett). Természetesen az elődök sem maradhattak ki, hiszen a Silent Hill 2-re is több kikacsintást találni. Az egyik legjobb, mikor hazaérve Heather meglátja, hogy a postaládája üres, majd meg is jegyzi, hogy "Nincs benne egyetlen levél sem. Se halott feleségtől, se senkitől." Számos ilyen apró utalás található egyébként a játékban, amelyek még ennyi év távlatából is képesek mosolyt csalni a legnagyobb Silent Hill-rajongók arcára.
A játékmenet persze alig változott valamennyit: a harcok és a logikai feladványok nehézsége külön-külön is beállítható, azonban a Shakespeare-puzzle volt az a pont, amivel a fejlesztők egy kicsit túllőttek a célon – erről külön is értekeztünk egy toplistában. Heather már viszonylag korán szerez egy zseblámpát és egy rádiót – utóbbi recseg, ha szörnyek vannak a közelben. A grafika természetesen fejlődött, ahogy a hangzás is jobb lett, a zenéért pedig ismét Jamaoka Akira felelt – itt jegyeznénk meg, hogy játék soundtrackje az első a szériában, melyben a vokál is hangsúlyos szerepet kapott. A 2003-ban megjelent Silent Hill 3 összességében pozitív kritikákat kapott, bár ez inkább csak a PlayStation 2-es változatra igaz. A PC-s port már kevésbé teljesített jól – a negatív kritikák főként a kameranézetet, valamint az irányítás nehézségeit emelték ki. Olyasmik is előkerültek, hogy a program nem csupán rövid, de újdonságból sincs túl sok, a mérleg másik oldalán viszont többen dicsérték a hátborzongató hangulatot, valamint a sztori nagyszerű összekapcsolását a korábbi epizódokkal.
A Silent Hill 3 több mint 300 000 példányban kelt el 2003 novemberéig, és megjelenésekor Japánban is az eladási listák élére került. A 2012-es Silent Hill – Kinyilatkoztatás című mozifilm egyfajta szabadon kezelt adaptációnak is felfogható, hiszen a játék főbb szereplői mind feltűnnek benne (egy barátságossá váló Piramisfejjel, amit a mai napig nem tudtam megemészteni!). A felújított, nagyfelbontású változat a Silent Hill HD Collection részeként jelent meg 2012. március 20-án PlayStation 3-ra és Xbox 360-ra, de ezt a kiadást joggal tiporta sárba majdnem mindenki. Elég róla annyit tudni, hogy több helyen is hiányzott belőle a köd, ami köztudottan a széria hangulatának egyik legfőbb eleme, illetve egyfajta tudatos fejlesztői döntésnek is tekinthető. Ez leginkább a Silent Hill 2 esetében volt zavaró, hiszen a köd takarta el például a textúraillesztéseket a kinti részeknél, melynek hiányában konkrétan látni lehetett, hogy hol ér véget a pálya. De ezt most hagyjuk is, a lényeg, hogy Silent Hill 3 simán hozta az elvárt szintet, és egy újabb remek fejezet lett a hátborzongató túlélőhorror franchise nagykönyvében. Viszonylag hamar, 2004-ben már érkezett is a folytatása, a Silent Hill 4: The Room – ehhez is vissza fogunk még térni valamikor a (közel)jövőben!
