Mikor a Grand Theft Auto 3 2001 végén megjelent, szó szerint mindenki el volt ájulva. Többek között a hatalmas várostól, a részletgazdag grafikától, de leginkább talán attól, hogy a GTA 3 már szakított az előző részek felülnézetes kivitelezésével és teljes 3D-ben mozoghattunk benne, kedvünkre felfedezve a New York mintájára felépített Liberty City városát. Mérföldkő volt a videójátékok történelmében, az biztos. Aztán 2002 végén jött a Vice City, és még több játékos lett GTA-rajongó, majd a létszámuk a San Andreas és a további részek eljövetelével csak tovább nőtt. Azonban rendre érkeztek úgynevezett ''GTA-klón'' játékok is, amelyek a sandbox játékmenet mellett a hatalmas bejárható területet és a jól megírt történetet próbálták előtérbe helyezni. Sajnos a korai időkben ez a kettő sehogy sem akart együtt működni: vagy a bejárható terület volt nagy és a sztori pocsék, vagy a sztori volt remek, és a bejárható terület túl kicsi. A szintén 2002-es Mafia: The City of Lost Heaven azonban – csodával határos módon – mindkét kritériumnak megfelelt. A sztorija köröket vert bármelyik hasonló típusú játékéra, a térképe pedig hatalmas volt (tekintve, hogy a városon kívül vidékre is leutazhattunk). A cseh 2K (akkoriban még Illusion Softworks néven futottak) fejlesztőcsapat alkotása hatalmas jelentőségű videójáték lett, egy igazi kult-klasszikus.
A fejlesztést 1998 végén kezdték meg (akkor még Gangster munkacím alatt), és alapvetően egy autós/gengszteres játékot akartak a Driver mintájára, amiben a korai tervek alapján ki sem szállhattunk volna a kocsiból, sőt még többjátékos mód is került volna a programba. Eredetileg 2000-re tervezték a megjelenést, amit technikai problémák miatt kellett csúsztatni. A Hidden and Dangerousben használt motor duruzsolt a játék alatt, amivel viszont kész rémálom volt dolgozni egy ennyire nagyszabásúnak szánt, open-world játék esetében, így végül lecserélték az LS3D-re. Két évnyi halasztás után, a Mafia végül 2002. augusztus 29-én jelent meg, épp ma 20 éve.
Gyilkosság Rt.
A történet a legjobb gengszterfilmeket idézi. Eleve azzal kezdődik a játék, hogy főszereplőnk (Tommy Angelo) egy étteremben elmeséli élete történetét (pontosabban csak azokat a részeket, mikor bekerült a maffia kötelékébe) egy nyomozónak, és cserébe védelmet kér saját maga és családja számára. Megsúgom, melyik filmben láthattuk pont ugyanezt: Nagymenők. Scorsese klasszikusa mellett számos film megidéződik, többek között az Aki legyőzte Al Caponét, a Taxisofőr, a Kutyaszorítóban, és persze A keresztapa is. Tommy visszaemlékezése indítja tehát a játékot, ahol is az 1930-as években járunk. Dúl a szesztilalom, az utcákat és az egyes városrészeket különböző családok uralják. Illegális üzletekbe bonyolódni, csencselni és mutyizni nem épp életbiztosítás, már csak az erősen korrupt rendőrség miatt sem. Tommy egyszerű taxisofőrként keresi kenyerét. Unalmas hétköznapjainak két gengszter vet véget, mikor is az ellenséges család emberei elől menekülvén éppen Tommy taxijába vetik be magukat. A sikeres mentőakció után hősünk esélyt (meg némi pénzt) kap, hogy csatlakozhasson a Salieri-családhoz, méghozzá sofőrként. Tommy persze rábólint a dologra, és szépen lassan elindul a maffia ranglétráján felfelé. Eleinte még csak embereket furikázik, apróbb stiklikben vesz részt (például alkoholcsempészés), de ahogy egyre nagyobb tiszteletet kezd kivívni a keresztapa (Don Salieri) szemében, úgy érezheti magát egyre inkább igazi családtagnak.
Nem telik bele sok időbe, hogy a társaság végleg befogadja őt, ott lehessen a megbeszéléseken és akár emberéletekről is dönthessen. Barátokat is szerez (mint például a kissé hirtelen haragú Paulie, a nyugodtabb természetű Sam, és az öreg, megfontolt Frank), nemsokára pedig, Sarah képében, a szerelem is rátalál. De a maffia kötelékébe tartozni nem csupa játék és mese. Az ellenséges család, a Don Morello vezette bűnszervezet ténykedései miatt Lost Heaven városa egyre inkább egy véres háború szélére sodródik, mikor pedig már belső árulások is nehezítik a Salieri-család életét, Tommy számára nyilvánvalóvá válik, hogy innen már nincs visszaút, nem lehet kiszállni, és vagy golyót repít a saját barátai fejébe, vagy ő végzi a tenger mélyén, betoncsizmában. Bizony, a Mafia sztorija árulásokkal és hatalmas csavarokkal fűszerezett. Nem mellesleg tényleg a legjobb gengszterfilmeket idézi (nem egyszer konkrét jelenetek vagy szituációk átemelésével). Ennek ellenére, mint önálló alvilági tanmese is teljes mértékben megállja a helyét.
"Nem beszélünk üzletről az asztalnál"
A Mafia abszolút mesterien felépített, dramaturgiailag csillagos ötöst érdemlő, felnőttes, gyakran tabutémákat feszegető sztorival lett megáldva, amely mind a mai napig letaglózó. A megvalósítás is teljesen rendben van (ne feledjük, hogy egy 2002-es játékról van szó). A grafika szépen, aprólékosan kidolgozott, és a készítők nagyon ügyeltek a teljes korhűségre. A legutolsó mandzsettagombig minden (de tényleg minden) a '30-as éveket idézi. Lost Heaven városa ügyes összemosása az akkori korabeli Chicagónak és New Yorknak. A zenék is teljesen korhűek, az autók rádióiból régi slágerek szólnak (az egyiket felfedezni véltem A kárhozat útja című, Tom Hanks főszereplésével készült filmben is), csak sajnos kissé gyakran ismétlődnek. A szinkronhangok borzasztó profik, nagyon sokat tesznek hozzá a maximális beleéléshez. A Mafia eltér a GTA-játékokban tapasztalható, ''tényleg azt csinálok, amit csak akarok!'' irányvonaltól. Itt érdemes betartani a sebességkorlátozást, és nem őrült módjára száguldozni forgalommal szemben, mert könnyedén a nyakunkba kaphatunk néhány igencsak nehezen lerázható fakabátot. Épp így az utcán lövöldözés sem javasolt. Okosan, megfontoltan kell játszani ezt a játékot. Mondjuk úgy, hogy a hatalmas játéktér inkább csak amolyan díszlet, amelynek a főküldetések adják meg az igazi sava-borsát. Azokra pedig cseppet sem lehet panasz: akad itt autós üldözés, géppisztolyos lövöldözés (vagy ez a kettő együtt) és ha a várost már nagyon unjuk, akkor bejön a vidéki helyszínek kínálta változatosság. Ó, és majdnem elfelejtettem! Ott van a híres-neves ''Fair Play'' nevezetű küldetés, amelynek az a lényege, hogy egy korabeli F1-es autóval kell versenyeznünk.
Nos, ez a küldetés méltán írta be magát a videójátékos történelemkönyvbe – borzalmasan nehéz ugyanis. Ha már egy kicsit lemarad az ember, vagy rosszul vesz be egy kanyart és pár másodpercet ezzel veszít… hát, akkor jobb, ha mindjárt nyom is azonnal a Restartra. Persze csak ha tisztességesen akar nyerni, ugyanis le is lehet csalni az utat. Az mindenesetre biztos, hogy akkoriban a készítők kedves anyukái gyakran csuklottak. A játék befejezése után bejön a Free Ride és a Free Ride Extreme is, ahol aztán már tényleg kedvünkre furikázhatunk és/vagy portyázhatunk, amerre csak kedvünk tartja. Utóbbi esetében pedig nagyon idióta mellékküldetéseket is elvállalhatunk (például kövess egy lebegő UFO-t a város felett, vagy érd utol a láthatatlan embert). Persze ezek opcionálisak, és a lényeg amúgy is a fősztorin van. Az pedig minden idők egyik legjobbja, amelyet videójátékban valaha megalkottak, és tényleg lerí róla az odaadás és a szakértelem a téma iránt.
Eleve a karakterfejlődés is zseniális. Tommy Angelo a kezdő taxisofőrből fokozatosan eljut oda, hogy a Don parancsára embereket lő agyon, bármiféle belső morális okfejtést vagy vívódást hanyagolva. A szálak idővel összekuszálódnak, a barátokból ellenségek lesznek, és Tommy többé már nem tud kiszállni – de tényleg nem tud. A Mafia befejezése ilyen szempontból valami egészen elképesztően ütős lett. Bosszúnkat beteljesítvén (meg kell ölnünk egy árulót), kapunk még egy nagyszerű monológot, majd hirtelen az '50-es években találjuk magunkat. Tommy megöregedett, és az FBI védelme alatt áll. Épp kis kertvárosi házának kertjében locsolgat, amikor hirtelen lefékez egy autó előttük. Innentől ki lehet találni a történet végét. A maffia kötelékéből nem lehet büntetlenül kiszállni. Lesújtó és szomorú a játék befejezése, mégis átkozottul hatásos. Mikor bekúszik a Where Do Gangstas Go című szám, az önmagában egy hatalmas hangulatbomba. ''Ez igen! Így kell befejezni egy játékot!'' – gondoltuk magunkban annak idején, miközben pörgött a stáblista. Aztán 2010-ben jött Vito Scaletta és a Mafia 2, ahol az első részt kedvelők tábora kettészakadt: az egyik felük imádta, a másik megvetette. Hogy mi mit gondolunk róla, azt majd egy másik alkalommal kifejtem, ám addig is, ha egy kis nosztalgiázásra vágytok, akkor erősen ajánljuk a Mafia: Definitive Edition kiadását, amely abszolút méltó módon hozta el mai rendszerekre ezt az időtálló klasszikust.
