A korban, amikor nemcsak több év, de akár csak pár hónap is elég ahhoz, hogy egy játék végleg lehúzza a rolót, meglehetősen impozáns az, ha egy sorozat a 35. születésnapját ünnepli, a Megami Tensei azonban sokkal több egy szimpla sorozatnál. Nemcsak azért, mert valójában egy, a csápjait minden elképzelhető helyre betoló transzmédia franchise-ról van szó, hanem mert egyben egy olyan intézményről is, amely konzolgenerációkat és komplett műfajokat is sikerre tudott vinni, vagy azok pályáját gyökeresen megváltoztatni.
Isteni színjáték
A Megami Tensei története ráadásul nem is az első játékkal kezdődött, hiszen az alapját képező Digital Devil Story: Megami Tensei egy Nishitani Aya jegyezte könyvtrilógia, a sci-fi és a fantasy elemeit ötvöző science fantasy műfajban. Az 1986 márciusában megjelent kötet egy iskolai rivalizálásról szóló történetnek indul, de elég gyorsan elkanyarodik a gyilkosság, a számítógépek használatával történő démonidézés és az emberi test korlátainak elhagyása felé. A regény elsöprő sikere az adaptációs gépezetet is beindította: a 45 perces OVA után többek között a játékipar is érdeklődést mutatott iránta, és miután a Nintendo a felnőtt tartalom miatt elzárkózott annak licencelése elől, végül ketten kaparintották meg sikeresen. Az Atlus, mely a Namco segítségével tudott pályázni, valamint a Telenet Japan. Együttműködés helyett inkább a különutas megoldást választották – elsőként a Telenet hajója hagyta el a kikötőt, az Atlus hagyományosabb szerepjátéka azonban lényegesen nagyobbat szólt.
Alapját meglepő mód egy nyugati játék adta: Japánt meglepő gyorsasággal és erővel vette be a nyugati CRPG-ipar, így a Megami Tensei is elsősorban annak legismertebb vezérét, a legendás Sir-Tech fejlesztette Wizardy-t igyekezett mímelni. Ennek megfelelően egy belső nézetes, dungeon-centrikus RPG-lett, egy nagyon fontos újítással: az ellenfélként funkcionáló démonokkal ugyanis le lehetett paktálni, amennyiben sikerült elég meggyőző érvet felhozni ahhoz, hogy inkább a játékos csapatához csatlakozzanak. Ugyanakkor ez, illetve a nyugati mitológia és hitvilág középpontba állítása volt az oka annak, hogy a Megami Tensei hivatalosan sem Európát, sem az Egyesült Államokat nem vette be a megjelenése idején, az itteni közönség ugyanis nehezen fogadta volna az istenek és a lények meglehetősen bizarr újraértelmezését. A SNES-es eredeti csak 2002-ben kapott teljeskörű rajongói fordítást, de hazájában minden elképzelhető platformra portolták, sőt 2020 óta még Nintendo Switchre is elérhető az online előfizetésen keresztül.
Ugyanakkor a démonok megidézése és édesgetése épp eléggé formabontó ötlet volt ahhoz, hogy a Megami Tensei ne csak sikeres legyen, de szavatolja jövőjét is, ám ahelyett, hogy a könyvsorozat következő története került volna feldolgozásra, az Atlus inkább saját narratívát igyekezett felépíteni, kikaparva a maga gesztenyéjét a Megami Tensei-univerzumban. Az 1990-ben érkezett Digital Devil Story: Megami Tensei 2 ennek megfelelően inkább a játékmenet finomhangolásáról szólt, valamint a NES csúcsra járatásáról, drasztikusan kidolgozottabb látványvilággal kecsegtetve, de a sorozat modern szakasza igazából csak később, az 1992-ben érkezett Shin Megami Tensei-jel kezdődött. A már a SNES-re megálmodott harmadik felvonás alapvetően remake-ként funkcionált, ezúttal már nem csupán a látványvilágot, a dungeonök felfedezését, de a történetet is előtérbe hozva, amihez kiváló alapot szolgáltatott a helyszínül választott Tokió és annak képzelt, alternatív változata.
Mi lenne ha...
Mégsem ez, hanem a szintén az ugyanebben érkezett Shin Megami Tensei If... bizonyult az igazi fordulópontnak. Az SMT-rendezője, Kouji Okada úgy vélte, hogy a grandiózusságból az SMT mindent kihozott, így egy kisebb, fókuszáltabb fejezet hivatott új ötleteknek megágyazni, a reinkarnáció ötletével játszadozva el. A rajongói fordítást csak 2018-ban kapó, hivatalosan továbbra is Japán-exkluzív If… ezt ugyan teljesítette, de közben egy fontosabb dolgot is elért: kibővítette az SMT-univerzumot és megnyitotta a kaput az egyéb továbbgondolások előtt. A Megami Tensei ugyanis az If… megjelenését követően gyakorlatilag tíz éves szünetre ment, és csak 2003-ban, a Shin Megami Tensei 3: Nocturne-nal tért vissza igazán (az ötödik rész pedig csak 2021-ben készült el) ), fényesen lobogó lángjának őrzését inkább a belőle kiszökkent mellékszálakra bízva rá.
Abból pedig nem kevés akad: a Megami Tensei harcrendszere adta az alapot a számos olyan mellékvágányhoz, melyek idővel saját sorozattá cseperedtek. A Megami Tensei Gaiden: Last Bible, a Digital Devil Saga, a stratégia műfajába belépő Majin Tensei, a Devil Children ugyanakkor eltörpül az épp visszatérésre készülő Devil Summoner, és a még annál is nagyobb Persona mellett. Utóbbi a 2006-os Persona 3 óta gyakorlatilag a Megami Tensei zászlóshajója, amely nemcsak, hogy saját identitást talált magának, de ismertségben, népszerűségben drasztikusan túlnőtt felmenőin, az elmúlt években pedig nemcsak remasterekkel igyekezett tovább bővíteni népszerűségét, de teljesen új platformokon is megvetette a lábát.
Ugyanakkor ez a platformfüggőség nehezíti meg igazán az SMT-pótlását: a franchise második aranykorszakát elhozó DS és 3DS játékvásárlási lehetőségei jövőre gyakorlatilag csak a használt piacra korlátozódnak, az érintőképernyő és a két kijelző köré megálmodott fantasztikus epizódok pedig, komolyabb átalakítások nélkül, nem portolhatók egykönnyen. Az viszont biztos, hogy a Shin Megami Tensei az elmúlt 35 év során nemcsak tartotta az életet a japán szerepjáték fejlesztésben, de generációról generációra újította meg azt, az elmúlt évek nyugati előtörése pedig fényes jövőt vetít elé. Ki gondolta volna, hogy ebben pont a démonoknak, és nem az angyaloknak jut ekkora szerep...
