Amikor oly sok várakozás és egy kiadós késés után a Nintendo GameCube 2001-ben megjelent, még a Nintendo sem tudhatta, hogy a konzolpiacot valóságos úthengerként letaroló PlayStation és a piacra épp betörő Xbox mellett mekkora sikere lesz a gépnek, amely igyekezett orvosolni minden, a Nintendo 64-et ért kritikát. Ennyi év távlatából már tudjuk, hogy az azóta 20 éves GameCube sajnos nem állta ki az idő próbáját, de azt akkor még csak nem is sejthettük, hogy a Nintendónál éppen zajló őrségváltás hova vezet. A kártyagyárból multimilliárdos videójáték-céget faragó Jamaucsi Hirosi nyugdíjba vonulását követően a stafétát átvevő Ivata Szatoru ugyanis egy suhintással kijelölte azt az útirányt, amely előbb a handheld piacot forradalmasító Nintendo DS-t keltette életre, hogy a változás lángját meggyújtó szikra aztán az otthoni konzolpiacon is megágyazzon a forradalomnak.
(R)EVOLÚCIÓ
A forradalom ugyanis a lehető legjobb leírása annak a hetedik generációs konzolnak, amely pontosan ilyen kódnéven futott, és debütálásáig a világ is így ismerte. Egyebet nem is tudtunk róla, így szinte hónapról hónapra váltották egymást az olyan szélsőségesnél szélsőségesebb pletykák, melyek holokijelzőt és hasonló technológiákat vizionáltak. Ugyanakkor a GameCube bukdácsolásával, na meg az aktív piackutatással elég gyorsan kiderült, hogy a Nintendónak drasztikus szemléletváltásra van szüksége: az egyre költségesebb, csúcstechnológiás hardverekkel való versenyzés helyett célravezetőbbnek tűnt az ellenkező irányba menni, és az innovációval meggyőzni egy szélesebb közösséget. Egy olyat, amely addig esetlegesen nem volt része a játékiparnak, vagy nem is hallott arról.
Az ötlet elsőként a Nintendo DS-el vált valósággá: a két képernyőt (amiből az egyik érintés-érzékeny volt) is tartalmazó hordozható konzol az ekkor gyakorlatilag egyszereplős handheld piac forradalmasítását tűzte ki céljául, és ezt rendkívül rövid idő alatt el is érte, megágyazva az olyan maradandó játékélményeknek, mint a The World Ends With You, a WarioWare: Touched, vagy a Rhytm Heaven, melyek olyan módon aknázták ki az érintőképernyőt és a kis kijelzőt, melyre a korábbi Gameboy-család nem volt képes. Ne feledjük, az okostelefonok térnyerése csak ekkor kezdődött, így sokak számára ez volt az első igazi találkozás a később sztenderddé váló technológiával.
Bár a kezdeti próbálkozások a DS imitálását, vagy legalább bizonyos elemeinek újrafelhasználását is a fejükbe vették, a Revolution végül az összehasonlítás (és a DS esetleges sikertelenségével járó következmények) elkerülése végett inkább teljesen más irányba indult el. Ez az irány pedig két részletben került felfedésre: maga az apró, 3 DVD-tok vastagságával felérő hardver a 2005-ös E3 Nintendo-színpadán tűnt fel (ekkor még fekete színben), legfőbb komponense, a kontroller, viszont csak később, a szeptemberi Tokyo Game Show során debütált, egyszer és mindenkorra elvágva a vadabbnál vadabb pletykák folyamát.
A WII
Persze ezek közül pár igaznak bizonyult, például az, hogy az ekkor még végleges név nélkül futó konzol a lapjait arra a mozgásérzékelésre tette fel, amellyel a Nintendo már a GameCube fejlesztése közben is kísérletezett. A gép elsődleges irányítója a Wii Remote (Wiimote) lett: ennek a távkapcsolókat idéző eszköznek szíve a beépített, háromdimenziós gyorsulásmérő, mely révén a gép ismerte a Remote orientációját, így pedig képes volt a mozgásérzékelésre, míg a tetejébe épített infravörös érzékelők a TV elé helyezett szenzorral kommunikáltak, így a Wiimote egeret idéző felhasználásra is alkalmasnak bizonyult, például a menükben való navigálás céljából. A kontroller hagyományos elemeket is tartalmazott (D-padet, klasszikus gombokat), az alján található port pedig a bővítmények használatát szolgálta. Ebből rögtön egy járt a gép mellé is: a Nunchuk a Wiimote elsődleges párja volt, amely a gyorsulásmérő és a triggergombok mellett analóg kart is tartalmazott, a kettő kombinációjával pedig a hagyományosabb, akár a korábbi Nintendo-konzolokról származó játékok használatát is lehetővé tette. A kontroller később egy külön megvásárolható kiegészítőt kapott: a MotionPlus giroszkóppal ruházta fel a Wiimote-ot, az irányítás precízióját javítva, de relatíve kevés játék élt a lehetőséggel.
Nem úgy a felhasználók és a sajtó, akik a gép végleges nevének bejelentését követően mémek és viccek tömkelegével árasztották el az internetet, de ezen szerencsére meglehetősen gyorsan túltette magát a világ, így a 2006 áprilisi végleges bemutatót követően minden a felfokozott izgalomról szólt. Aztán, amikor 2006 szeptemberében, a Wii, szinte fej-fej mellett a PlayStation 3-mal (Japánban és az Egyesült Államokban novemberben került a boltokba), hivatalosan is elstartolt, a narratíva teljesen megváltozott. A Nintendo már nem a riválisok mögött kullogó, a kor igényeihez és elvárásaihoz igazodni képtelen hardvergyártóként indított el egy új konzolgenerációt, hanem pionírként, korábban széles körben nem alkalmazott ötletek és technológiák sokaságát pakolva egy meglehetősen furcsán kinéző, aprócska hardverbe.
A recept pedig bevált: a Nintendo Wii a cég történetének legnagyobb launcha lett, számos régióban lepipálva mind a PlayStation 3, mind az Xbox 360 eladásait, a gép első évében így a legnagyobb problémát nem a Sony és a Microsoft tevékenykedése, hanem a gép hiánya okozta. Az év végére 3,2 millió Wii volt a boltokban, az alaposan megnövelt gyártókapacitás pedig csak a rákövetkező évben tudta felvenni a tempót az igényekkel. 2009-re a Wii már 50 millió eladott konzolnál járt, azaz alig három év alatt kétszer annyi fogyott belőle, mint elődjéből annak teljes életciklusa alatt.
EGY ÚJ KÖZÖNSÉG
A siker oka abban a stratégiában keresendő, amely a Nintendo Wii-t életre keltette, nevezetesen az új közönség megszólításában, avagy az olyan emberek megcélzásában, akik korábban egyáltalán nem játszották. Itt volt viszont nekik egy eszköz, amit csak kézbe kellett venniük, és mozgással vehettek részt olyan tevékenységek imitációjában, mint a bowling, a golf vagy a tenisz. Ehhez ráadásul nem kellett mélyen a zsebbe nyúlni, hiszen a gép lényegesen olcsóbb volt riválisainál, legismertebb, legsikeresebb szoftvere, az öt sportot tartalmazó Wii Sports pedig alapból járt hozzá. Nem csupán a gép képességeit tudta tökéletesen demózni, de az egyik legegyszerűbb és legjobb játékélményt is nyújtotta.
A Wii Sports talán egymaga gépek millióit adta el, és a világ figyelmét a Wii-re irányította: gyerekek, családosok, nyugdíjasok egyaránt a képernyő előtt ragadtak, amihez remek hátszelet biztosított az a nemzetközi médiafigyelem, amely korábban elképzelhetetlen helyekre, például a híradóba is bejuttatta a konzolt. Nem mindig pozitív okból: a Wiimote mellé csomagolt karpántot a gép debütálásakor sokan ignorálták, aminek drága és kellemetlen hiba lett a vége, miután a kontroller több esetben is a TV-ben landolt, megakasztva az ekkor épp zajló LCD- és plazmaváltás gépezetét.
A Nintendo ráadásul beváltotta azon ígéretét is, miszerint kijavítja elődje hibáit, és megpróbál haladni a korral. Ennek okán a gépbe rendes optikai lemezmeghajtó került (amely hagyományos DVD-helyett a Nintendo saját lemezformátumát használta), a gép alapból képes volt az internetre csatlakozni (vezetékesen vagy akár wifin is), teljes egészében kompatibilis volt a GameCube repertoárjával (még akár a kontrollert is bele lehetett dugni), egyszerű kezelőfelülete pedig folyamatosan javult, fejlődött, idővel olyan funkciókat vezetve be, mint a Virtual Console, mellyel számos, akár nem Nintendo-hardver repertoárja is elérhetővé vált. Ráadásul ezúttal már a third party fejlesztőket is sikerült a konzol mellé állítani: a Nintendo azóta is szoros kapcsolata a Ubisofttal itt alakult ki, miután a francia kiadó már a strartra is számos játékkal készült, és később sem pártolt el a hardver mellől. Ugyanakkor ezek eltörpültek a Nintendo sikercímei mellett: senki sem tudta felvenni a versenyt (az eladások szempontjából) az olyan gigászokkal, mint a Super Mario Galaxy, a Super Smash Bros. Brawl, a Mario Kart, vagy épp a Metroid Prime-trilógia.
A LEJTMENET
A szárnyalás azonban nem tarthatott örökké: 2010-re a lelkesedés és az újdonság varázsa elmúlt, főleg azt követően, hogy mind a Microsoft, mind a Nintendo bemutatta a maga felemás sikert arató, mozgásérzékelős technológiáját. A gép egyik ütőkártyája, a rendkívül olcsó hardver is ellene játszott, amely sem látványban, sem lehetőségekben nem tudta felvenni a versenyt az egyre inkább látványorientáltabb játékipar kihívásaival. A Nintendo próbált számos irányba próbálkozni – még az egészséges életmód-vonatra is felültek egy okosmérleggel – és egy masszív hardver-revíziót is kiadtak (a végletekig lefejtett Wii Mini nem tudott a netre csatlakozni, nem volt kompatibilis a GameCube-al sem, cserébe nagyon olcsó volt), de ez nem bizonyult elegendőnek.
A Wii ennek ellenére egy korszakalkotó, meghatározó momentuma volt a játékiparnak, amely minimum egy évtizedes anyagi stabilitást biztosított a gyengélkedő Nintendónak, 101 millió eladott gépével pedig valóságos történelmet írt. A hardcore gamerek visszacsábításának feladatát azonban már utódjára hagyta: az azonban már egy másik, lényegesen komorabb történet...
