Már a Binary Domain 10. születésnapját ünneplő cikk során is muszáj volt megemlíteni, hogy az iteratív Yakuza-sorozat végtelen fejlesztői ciklusa könnyen kiégéshez vezethet, amit muszáj más gyakorlattal orvosolni, és 10 évvel ezelőtt nyugaton ezt gyakorlatilag egyszerre sikerült meglépni, hiszen a februári Binary Domaint márciusban az a Yakuza: Dead Souls követte, amely mind a mai napig a legfurcsább, sok szempontból pedig a legérthetetlenebb spin-offja az ekkor már nyugaton is egyre népszerűbb Yakuza-sorozatnak.
ZOMBITÁNC
A kánonon kívülre helyezett Yakuza: Dead Souls papíron ugyan sok mindent magáénak tudhatott elődjéből – Kamurocho hatalmas területét, a Yakuza 4-ben debütált, impozáns méretű gárda gerincét –, mégis, az alapoknál tudatosan igyekezett eltávolodni attól. Hiszen bevallottan spin-off, amely a hagyományosan a történetmesélésre, a fordulatokban bővelkedő sztorira kihegyezett Yakuza-epizódoktól eltérően inkább az akciót helyezte a középpontba. Tette mindezt apokaliptikus viszonyok között, hiszen Kamurochóban a történet szerint kitör a zombi-invázió, és ebbe belekeveredik a teljes gárda – az uzsorás Shun, a tettre kész Majima, a továbbra is önálló epizódért kiáltó Ryuji Goda, a végjátékra pedig maga Kiryu is. A csapatnak együttes erővel kell felvennie a harcot az egyre erősödő zombiinávizóval, miközben az eseményekbe sikerül belefűzni a szokásos Yakuza-elemeket is: emberrablást, a családok közti rivalizációt, és az időnkénti, maximálisan komolytalan jelenetek és szituációk tömkelegét.
ÉJSZAKAI KALANDOK
Teheti mindezt azért, mert az éles témaváltás ellenére a Yakuza-formula fő elemét is sikerült megőrizni: hiába tört ki ugyanis a zombipestis, Kamurocho megmaradt a Yakuza-univerzum vibráns, élettel teli mikrouniverzumának, ahol továbbra is működik a játékterem, elérhető a karaoke- és a hostess bár, üzemel a baseball-arcade, és még a boltokban is bőven fel lehet tankolni hasznos, vagy épp haszontalan tárgyak tömkelegével.
Kamurocho ugyanakkor a történettel párhuzamosan változik, jobban mondva szűkül: ahogy egyre inkább elharapódzik az invázió, úgy zsugorodik a potenciális játéktér, rákényszerítve a történet folytatására, és a Yakuza-sorozat azon részére kihegyezett játékmenetre, amiben sose volt erős – a fegyverhasználatra. A zombikkal ugyanis nem a szokásos módon, azaz kézzel-lábbal kell felvenni a harcot, hanem egy meglepően gazdag fegyverrepertoárral. Ami persze érthető is, a történet végére bőven több ezer fölé kúszik a zombiáldozatok száma, csakhogy ez sosem volt a Yakuza erőssége, és a fókusz ellenére ez a Dead Soulsra is igaz. Célozni például egyáltalán nem lehet rendesen (belső nézetből pedig mozogni sem...), és ezen nem segít sem az ellenfelek egyre növekvő száma, sem az egyre szűkülő játéktér, sem az az komótos, a sztenderdektől eltérő irányítás sem, amely hosszú megszokást igényel, és soha sem érződik igazán komfortosnak.
FEGYVERKIÁLLÍTÁS
Ennek persze az is az oka, hogy a Dead Souls még a Yakuza 4 alapjaira építkezett: az új engine-nel kecsegtető, még javában készülő folytatás árnyékában született meg, és ezért tálalásában is megmutatta a korát. Az elnagyolt és gyengébb felbontású textúrák, az alacsony látótávolság, a Yakuza 3-ból gyakorlatilag 1:1-ben átemelt, csupán pusztításon áteső helyszínek okán nem vehette fel a versenyt sem a kor nagyjaival, sem jobb technikai alapokra helyezett sorstársával, a Binary Domainnel. Bepótolni sem éppen egyszerű manapság, hiszen sosem kapott újrakiadást vagy remasterelt változatot, PC-s portról pedig kár is álmodni.
És bár a Dead Souls megpróbálja megtörni monoton játékmenetét, mind a hosszú, a Yakuza-sorozat minden elemét felhasználó átvezető videókkal, mind Kamurocho kötetlen részeivel, de ezek egyike sem elég ahhoz, hogy jó akciójátékként vagy jó spin-offként emlékezzünk rá. A Yakuza: Dead Souls korának szülöttje: igyekezett meglovagolni a zombi-lázat és a generációját meghatározó TPS műfajának népszerűségét, de alapvetően sem a Yakuza spin-offjaként, sem akciójátékként nem igazán állta meg a helyét.
