A jövőt megjósolni szinte lehetetlen, nézzük csak meg, mennyire lett igaza a 20. századi sci-fiknek – semennyire. Se tablettába sűrített óriás pizza, se repülő autók, az űr meghódításával is le vagyunk maradva, és az érzékeink vagy végtagjaink hardveres pótlása is inkább a fantasztikum része, mint a tudományé. Egy dolog van, amiben jól haladunk: a globalizáció és a fogyasztás egyre inkább hasonlít arra, amit sokan korábban megfestettek. Sajnos egyre jobban úgy tűnik, hogy ez az a rész, amit ki kellett volna hagyni – elsőre kicsit talán túlzónak tűnhet az az állítás, hogy már most, 2011-ben is az óriásvállalatok uralják az életedet, de bújj csak ki picit a burokból, és nézd meg, mi követi minden napod, és mi uralja az életed. Közösségi oldalak, bújtatott, célzott reklám, nyomkövető telefon – a legendás Syndicate modern feldolgozása szerint 2069-ben mindehhez nem kell más, csak egy rutinműtét, amivel a hihetetlen mennyiségű információt és felhasználói élményt kezelni tudod. Elsősorban tehát a boldogság a cél, azonban a Dart 6 kódnevű implant hatalmas üzlet, a frissítéseket és a szolgáltatások piacát uraló szindikátusok pedig mindent megtesznek az extra bevételért: elsősorban egymás kigolyózásával nyernek újabb és újabb szeletet a hatmilliárdos tortából (a Föld népességének legnagyobb része ugyanis él a chip nyújtotta előnyökkel).

TÚL AZ ALAPOKON

Természetesen az eddig leírtak semmilyen újdonsággal nem szolgálnak azoknak, akik ismerik az 1993-ban azonos címmel megjelent klasszikust – ott az volt a feladatunk, hogy az általunk irányított cyborg-négyessel toljuk előrébb a saját szindikátusunk szekerét: bérgyilkosság, emberrablás, ipari kémkedés, mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem válogatunk az eszközökben. 18 évvel ezelőtt sem volt hiány véres játékokban, azonban a Syndicate kiemelkedett a mezőnyből, még úgy is, hogy a visszatekintve egyszerű grafika – 640×480-as felbontás, 16 (!) szín – határt szabott a megjelenítés valószerűségének. Igazából nem is a lángolva rohangáló ellenfelek, vagy a több hordónyi vér emlékezetes, hanem hogy a játékban a brutalitás ugyanolyan alapvető elem volt, mint a különböző fejlesztésekhez szükséges pénz megszerzése.

Mentél és daráltál, mert ha nem, hát az ellenfél dobta oda a darabjaidat a malacoknak, és ez igen különleges értelmezést adott a digitális kornak. Egyes vagy nulla, élő vagy hulla – több lehetőség nem volt. Nem csoda hát, hogy egy generáció agyába égett bele hihetetlen mélyen a Bullfrog zseniális stratégiai akciójátéka, így az is érthető, miért keltett akkora felháborodást az új változat bejelentése, hogy még a Marsról is látszott. Az egyik legmeghatározóbb RTS-ből FPS-t csinál az EA? Botrány! Az első érzések bennem is valahogy így alakultak, még akkor is, ha beletörődtem a megváltoztathatatlanba: a nagy kiadók nem szívességet tesznek a rajongóknak, mikor előveszik a régi nagy sikereket, hanem elsősorban pénzt akarnak keresni, márpedig manapság egy első személyű lövölde jóval könnyebben csúszik a kosarakba, mint valami ködös, időigényes, valós idejű stratégia. Vegyünk tehát egy nagy levegőt, és induljunk neki újra, de immár úgy, hogy elfogadjuk az alaphelyzetet: ezúttal nemcsak irányítjuk az ügynököket, de mi magunk leszünk az ügynök.

GYILKOS VAGY

„Az alapfelállás az volt, hogy bár imádjuk az eredeti Syndicate-et, egy új megközelítéshez az FPS megfelelőbbnek tűnt”, mondja Neil McEwan, kreatív igazgató. „Azt a játékot nem az tette naggyá, hogy izometrikus nézetben irányítottad az embereidet, vagy hogy a fejlesztésekhez szükséges pénzt is magunknak kellett előteremteni. Nem, a Syndicate-et a brutalitás és az izgalom miatt szerettük, a Starbreeze csapata pedig mindent megtesz, hogy ezt átmentse az új részbe.” Neil nem mond hülyeséget, ráadásul már az alaphelyzet is azt sugallja, hogy a svédek ráéreztek a lényegre: az általunk alakított főszereplő az Eurocorp szindikátus egyik ügynöke, vagy inkább gyilkosa, bizonyos Miles Kilo. Neki is jutott egy a fent említett Dart 6-os chipből, azonban az ő agyában a katonai változat kattog, amivel nemcsak a bevásárlást intézhetjük el, de akár mások agyába is bejuthatunk, hogy ott aztán felborogassuk az erőviszonyokat.

Első pillantásra azonban nem ez tűnik fel, hanem a fegyveres játékmenet finom csiszolása – van előnye annak, hogy az EA mostanában kicsit lelépte az FPS-piac többi versenyzőjét. Amiatt nem kell izgulnunk, hogy a lövöldözéssel gond lesz, a kapott élmény ugyanaz, mint a Crysis 2-ben vagy a Battlefieldekben, szerencsére egy fontos elemmel kibővítve. „Nyilván nem hagyhattuk ki, hogy a régi, ikonikus fegyvereket visszategyük a játékba”, mosolyog Neil. „Lesz UZI, lángszóró, és persze a Gauss gun is visszatér – ha nem hiszed, nézd meg a bejelentéskor kiadott művészi munkát az álarcos fickóról: az a hatalmas puska, az a Gauss – és hidd el, szükség is lesz rá.”

Ha valaki volt olyan szerencsés, hogy kipróbálta az eredeti játékot még a múlt évezredből, az sejti, mire gondolt a fejlesztő: a Syndicate kemény volt akkor is, és most sem lesz egyszerű. A nehézségi fokot szánt szándékkal a megszokott fölé tolják, de szerencsére nem alattomos eszközökkel, egyszerűen csak okos ellenfeleket programoznak a játékba. Kicsit olyan, mintha az élet szeretetét kódolták volna a gép fegyvereseibe – legalábbis a saját életüket nagyon féltik: alig csattan el a közelükben néhány golyó, és máris a fedezék mögé bújnak, ráadásul nem teszik meg azt a hatalmas, de a hasonló játékokban megszokott szívességet, hogy időnként kikukkantanak a takarásból csak azért, hogy egy-egy jól irányzott fejessel leszedhessük őket.

„A cél nem az volt, hogy megkeserítsük a játékosok életét, hiszen nem alattomos dolgokkal operálunk, nem teszünk újjászülető egységeket a hátad mögé, vagy ilyesmi. Nem, egyszerűen csak rákényszerítünk arra, hogy kihasználd a képességeidet, hiszen az ellenfeleid is pontosan ezt teszik majd – mindent elkövetnek, hogy te maradj a földön, és ne ők.” Itt kap szerepet a korábban már emlegetett brutalitás: a cél az, hogy mindent bevess, amid csak van, és bár megpróbálhatsz óvatoskodni, az lesz a vége, hogy a sarkadra lép az ügyesen együttműködő őrség. Szerencsére a fegyverek mellett a Dart 6-os is segít majd abban, hogy ne kelljen állandóan a visszatöltést indító gombot nyomogatni. Ráadásul a fejlesztők ígérete szerint eltérnek a mostanában megszokott megoldásoktól, és a Syndicate nem lesz olyan, mint a nagyanyád, nem fogja majd a kezed folyamatosan az egész kaland alatt – egyszer megmutatják, mik a lehetőségeid, aztán nincs több utalgatás, színezés, segítő üzenet vagy állandóan megjelenő help menü (egy személyes kitérőt, ha megengedtek nekem: VÉGRE!).

AGYMENŐK

Breaching, avagy behatolás – így hívják azt az extrát, amivel Miles chipje több egy átlagos modellnél. Egy gombnyomás, és máris a velünk szemben álló agyában turkálunk, és azt teszünk, amit csak akarunk. Egyelőre három lehetőség ismert, öngyilkosság (Suicide), a hűség (Allegiance) és az egy szóban csak nehezen magyarítható Backfire. Az öngyilkosság egyszerű és látványos, amint átvesszük az irányítást az ellenség egy tagjának Dart 6-osa felett, a (nekünk) jó irányba terelve a biteket elérhetjük, hogy pisztolyt ragadjon a szerencsétlen, és golyót repítsen a saját fejébe. A hűség eggyel komolyabb, mert ugyan a pisztolyra harapós befejezés itt is megvan, de mielőtt ez megtörténik, az alany még a sajátjai ellen fordul – akár három-négy társát is a pokolra küldheti, mielőtt maga ellen fordítja majd a fegyvert. A Backfire (az angol kifejezés azt takarja, mikor egy fegyver visszafelé sül el) ennél picit összetettebb: egyelőre csak annyit láttunk, amit a neve is mutat – meghekkeled a bohóc fegyverét, és amint elsüti, meglepődik (de nem csak ő, hanem a körülötte állók is csak pislognak egy darabig), de az ígéretek szerint a végleges játékban ez a képesség ennél jóval többet ad majd. A fejlesztők el is hintenek egy lehetséges alkalmazást – a neten szeptember végén közreadott trailerben látszik egy nagydarab, pajzsos alak. Na, őt például úgy is legyőzhetjük, ha messziről kicsit megcsavargatjuk a páncél beállításait. Az előtte/utána összehasonlítás több mint látványos, hiszen a trükk előtt visszapattannak a lövedékek, utána meg... Tudjátok, mint forró kés a véres-csontos vajon.

Az egyes képességek használata természetesen nem végtelen, egy-egy alkalom után várnunk kell picit, míg visszatöltődik az energia, ráadásul az egyes támadások eltérő pihenőidőt követelnek meg, így nem elég gondolkozás nélkül egy halomba dobálni a specialitásainkat, elkél majd némi tervezgetés is. Az agyunkban elhelyezett chip természetesen fejleszthető is, igaz nem a ’93-ban megszokott, tudósos-feltalálós módon, hanem egyszerűen. Lelőttél valakit, akinek a tiedhez hasonló, speciális áramköre volt? Sétálj oda a hullához, kapcsolódj rá az agyára, és lopd el a programkódot...

Látszik, hogy a Starbreeze nem kockáztat nagyobbat, mint kellene. Semmi olyat nem kapunk majd, amit máshol ne láttunk volna már, de a végeredmény tényleg hozza a brutális harcot, főleg, ha azt vesszük, hogy tucatnyi képességről még nem is tudunk, ráadásul a chipes ügyeskedésen túl is van világ (személyes kedvencem volt, amikor nekifutásból csúszásra váltva odasiklottunk az egyik katonához, kirántottuk alóla a lábát, és amint vízszintesbe került, már fejbe is rúgtuk). Ráadásul, ha tényleg az összes fegyvert megkapjuk, és forgócsöves géppuskával meg lézerpuskával rohangálunk majd, hamar visszajönnek gyermek- illetve fiatalkorunk szép emlékei.

A RENDSZEREN KÍVÜL

Ha kicsit úgy érzed, hogy a készítők nem hagynak más utat, csak az erőszakét, nem tévedsz nagyot. A Syndicate első nekifutásra mindenkit az épp mostanában nagy sikert arató Deus Ex-re emlékeztet, azonban fontos különbség a két játék között, hogy ott a készítők nem FPS-t készítettek, hanem egy olyan játékot, ahol volt helye a saját döntéseknek. A február végén megjelenő Syndicate nem tervez ilyesmit, itt a pergő akción van a hangsúly. Mondok egy példát, mi volt még ilyen: a Max Payne első része. Na, mi volt ott, amitől még jobb lett a sok gyilkolás? Bizony, időlassítás – örüljünk, mert a Starbreeze ezt is belerakja a most készülő játékába. A Dart Vision név alatt futó, látvány szempontjából leginkább a Batman: Arkham... játékok detektívmódjára hajazó funkció akkor kapcsolható be, ha jól használjuk a fent leírt chipes lehetőségeinket, és ha lehet hinni a fejlesztők MI-t dicsérő ódáinak, bizony nagy szükségünk lesz minden egyes plusz másodpercre, ha élve akarjuk megúszni a kalandot.

A Syndicate azonban nemcsak arról szól majd, hogy hozzánk hasonló chipagyúak ellen megyünk. A Los Angelest és New Yorkot is érintő kaland során olyanokkal is tengelyt akasztunk, akik nem fogadják tárt karokkal a jövő lehetőségeit, és nincs elektronika a szürkeállományuk helyén (talán még a Facebookon sincsenek fent). Nos, velük szemben a technológiai hókuszpókusz annyit ér, mintha a Titanic legénysége hajszárítóval próbálta volna odébb hessegetni az alattomosabb jéghegyeket. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a társadalom szó szerint alsóbb rétegei (a gazdagabb, Dart 6-tal szerelt népek egy steril platformon épített városban élnek, magasan a régi, lerobbant lakóházakat elfoglaló maradiak felett) meglehetősen rosszul élik meg, ha valaki az informatikával jön: egy dolog, hogy fegyvert ragadnak, de ráadásul nem is nagyon figyelnek oda, mi kerül a kezükbe. Tudni akartad, milyen érzés lehetett zombinak lenni a Dead Islandben? Na, most majd átérzed, mikor tucatnyi, pisztollyal, késsel, vasrúddal, kis túlzással kapával-kaszával felszerelt ember szalad feléd csak azért, mert szerintük nem a hétzenés digitális karóra jövőbeni megfelelője az, amitől teljesebb életet élhetsz.

Ez az ellentét az a kitörési pont, ahol a Starbreeze sikerrel ugorhatja meg azt az akadályt, ami a sima, agyatlan shootereket választja el a mondanivalóval megrakott, emlékezetes játékoktól. Nyilván ma még nincs ekkora szakadék azok között, akik hagyják, hogy az internet, a média és a fogyasztás belefolyjon az életükbe, illetve azok között, akik inkább távol maradnak az okostelefonok és a szociális média világától, de jól látszik, hogy az a hatás, amit ezek a vívmányok gyakorolnak majd a jövőnkre sokkal valóságosabbak, mint amit az átlagos sci-fi szerzők gondoltak néhány évtizeddel ezelőtt. Ha egy percre elengedjük magunkat, az sem tűnik lehetetlennek, hogy egyszer majd tényleg gyilkosok üldözik azokat, akik ellenállnak a fogyasztási kényszernek. A történetről eddig nem sokat tudunk, de az azért sejthető, hogy nem csak az lesz a cél, hogy technológiát lopjunk a konkurenciától, vagy, hogy halomba lőjük a chipteleneket, akik nemcsak menekülnek, de ellenállnak. Egyelőre csak az biztos, hogy Miles Kilo egy gyilkos, egy olyan cég alkalmazásában, aminek az a célja, hogy letarolja a piacot – ha szép szóval, reklámmal nem megy, hát erővel látnak neki. Mindent a vásárlókért, ahogy mondani szokás.