Na, nem mintha a jelenlegi helyzetben pont szükségünk lenne könnyfacsaró, depresszív történetekre, de mindannyian mások vagyunk, így lehet, hogy épp a Sea of Solitude fog segíteni a bezártság negatív hullámain. A játék ugyanis érzékenyen érint bizonyos mentális problémákat, és úgy en bloc a gyerekből felnőtté válás nehézségeire is reflektál a mindenféle stílusú és minőségű metaforán keresztül. A játék eredetileg 2019-ben látott napvilágot, és a Guru oldalain is írtunk róla. Épp ezért nem is untatlak a részletek újra elmesélésével, Steel bácsi cikkét pörgesd át, ha kíváncsi vagy az alapokra. Fókuszáljunk tehát a Switchre és az átiratra.
A játék érdekes kanyar után került át az EA Originals vonalról a Quantic Dream kiadói farvizére, ami a QD stílusát tekintve nem egy rossz illeszkedés. Az viszont érdekes, hogy pont Switchre érkezett meg a Director’s Cut, ami több ponton is javít az eredeti élményen. Lehet fotózni, a giróval irányíthatjuk a fellőtt fáklyákat. A játék új narrációt kapott, egyes átvezetőket megvariáltak a készítők, de sokkal érdekesebb, hogy az eredeti címre jellemző effektparádét is ügyesen implementálták Switchen. Mit is jelent ez? Azt, hogy a napszakváltások, a fény-sötétség játéka, a hullámzó víz és a szikrázó villámok, homokos, fagyott, feje tetejére állított vizes képek fantasztikusan jól átjönnek a kezünkben tartott konzolon. A program majdhogynem olyan jeleneteket tud produkálni, mintha valami techdemót néznénk a Tegra chipsetre hangolva.
Ennek persze van némi ára – a nagytotálok, felszálló sirályok és fáklyák mentén szemlélt táguló horizont nagyságával fordított arányban az fps zuhan be. Szerencsére éles játék közben nem jellemző a döcögés – Kay-t irányítva nincs olyan akció, még a szörnyek elől való menekülésben sem, ahol komolyabb szaggatást éreznénk, szóval ilyen szempontból sikeres volt a portolási hadművelet. Ahhoz azonban, hogy a játék ilyen effektek mellett jól fusson, a felbontáson is csökkenteni kellett a fejlesztőknek. Mindkét módban (kézi és dokkolt) szuper alacsony felbontásokba merészkedik a gép, ezzel pedig jó homályos lesz a látvány. Szerencsére ez a vízfestékes maszatolás sem áll rosszul az álomszerű képeket felvonultató játéknak, de azért, ha valaki ki van hegyezve a szép képtisztaságra, az neheztelni fog a szép effektusokat elkenő felbontásra. Ezt a készítők is érezhették, ezért az opciók menüjéből a SweetFX-hez hasonló élesítő algoritmust lehet ráereszteni a képre, ami a nyugisabb jeleneteken segít, nagy mozgolódás közben azonban inkább csak a képi műtermék számát növeli a kijelzőn.
Mindezt egybevetve is komoly amúgy, hogy a Switch elbírja a játékot, és tényleg játszható marad, még a durvább jelenetek közepette is. Mondjuk nekem a rendezői változat apróságai annyira nem jöttek át, a Sea of Solitude szájbarágós mivolta ellentmondásossá vált egy idő után. Az Ico, a Limbo. az Abzú és a Rime sem beszélt ennyire nyíltan a feldolgozott problémákról – néha jobb, ha a művészi koncepciót nem akarjuk ilyen szinten kibontani, és hagyjuk a játékost szabadabban gondolkodni a jelentéstartalomról. A műfaj rajongóinak így is élmény lesz a játék, pláne Switchen, ahol eddig nem tobzódtak a hasonszőrű címek.
