A Massive Entertainment neve manapság leginkább a Tom Clancy’s The Division kapcsán merülhet fel, azonban a svéd stúdió a 2010-es évek előtt leginkább remek stratégiai játékaival tűnt ki a tömegből. Olyan klasszikus címek köthetők hozzájuk, mint a Ground Control vagy a Ground Control 2: Operation Exodus, 2007-ben pedig elhozták nekünk az akkori év egyik legjobb játékát, mely a sokat sejtető World in Conflict nevet kapta a keresztségben.

Látogasd meg Oroszországot…

A World in Conflict története a hirtelen felmelegedett hidegháború közkedvelt témáját járja körül, annyi csavarral, hogy ezúttal már amerikai földön is feltűnnek a megszálló csapatok. Az előzmények szerint 1989-ben a béketárgyalások becsődölnek a Szovjetunió és a NATO között, nem sokkal később pedig már át is törnek a kommunista tankok a Brandenburgi kapun, hogy felszabadítsák Nyugat-Berlin népét a burzsoázia elnyomása alól.

Maga a kampány négy hónappal a harmadik világháború kitörése után veszi fel a fonalat, mikor jelöletlen szállítóhajók tömege tűnik fel Seattle-ben. A hajókról rövid úton kiderül, hogy a Szovjet Hadsereg egy tekintélyes részét szállították, az amerikaiak pedig ráeszmélnek, hogy épp megszállják őket, miközben a saját csapataik Európában harcolnak a kommunisták ellen.

Játékosként Parker hadnagy szerepét ölthetjük magunkra, aki Mark Bannon századossal és Jeremiah Sawyer tábornokkal kiegészülve próbálja megállítani az előretörő szovjet erőket. Külön érdekesség, hogy a három férfinak már a múltban is akadt dolga egymással, és ahogy haladunk előre a kampányban, nem csak a háború alakulásáról tudunk meg egyre többet és többet, hanem arról is, hogy mi történt a főszereplőkkel, milyen események formálták a kapcsolatukat.

… mielőtt Oroszország látogat meg téged

A World in Conflict szakít a hagyományos stratégiákkal abban az értelemben, hogy itt nem kell bázisépítéssel vagy nyersanyagmenedzsmenttel foglalkoznunk. Az egységeinket egy könnyen és gyorsan áttekinthető listából választhatjuk ki, aztán pedig repülőről dobják őket a harctér egy általunk meghatározott pontjára, és már mehetnek is védeni a hazát. Minden járgánynak van egy bizonyos értéke, és mivel a pályákon csak korlátozott mennyiségű pont áll a rendelkezésünkre, meg kell fontolnunk, hogy mégis mit akarunk lehívni.

Maguk az egységek egy egyszerű, de tökéletesen funkcionáló kő-papír-olló rendszerben működnek. Például a helikopterek könnyedén kiszedik a tankokat, de esélytelenek a légelhárítással szemben, akiket viszont a páncélosok kapnak szét fél pillanat alatt, tehát mindenkinek megvan a maga nemezise. A harcot színesíti, hogy mindegyik egységünknek vannak speciális képességei (Az APC például rakétát lő és füstfüggönnyel fedezi saját magát), melyet bizonyos időközönként bevethetünk, illetve, ha mindez nem lenne elég, különféle taktikai csapásokat is kérhetünk a térkép egyes részeire. Ez utóbbiak a koncentrált tüzérségi zárótűztől egészen a napalmig és a nukleáris csapásig tartanak, és bizony használnunk is kell majd őket, ha le akarjuk nyomni a sokszor nyomasztó túlerőben lévő ellent.

A medve nem játék

Egyszerűen nem lehet úgy beszélni a World in Conflictról, hogy ne említenénk a játék grafikáját. A Massive gárdája akkoriban egyszerűen brutálisnak számító látványt hozott össze, és ami azt illeti, a játéknak a mai napig nincs szégyenkezni valója ezen a téren. Ráadásul, hála a Havok fizikai motornak, itt bizony minden engedelmeskedik Newton törvényeinek. A fák meghajolnak a robbanásokban, a kiégett roncsokat tankjaink félrelökik az útból, egy kiadósabb tüzérségi csapás után pedig a földben is maradnak kráterek.

Hozd el az elvtársadat is!

Bár magára az egyjátékos módra sem lehetett panasz, sokak szerint a World in Conflict igazi erősségét a multi jelentette. Itt maximum 16 fős csatákat vívhattunk egymással, azonban a fejlesztők csavartak egyet a jól bevált recepteken, ugyanis a meccs elején ki kellett választanunk, milyen fegyvernemet szeretnénk képviselni, és az elérhető egységek listája (illetve azok pontértéke) ez alapján változott. Így lehettünk akármilyen zseniális harckocsizók, ha a légvédelemmel játszó kollega nem jött segíteni, akkor bizony felmorzsoltak minket az ellenséges helikopterek.

Ez a fajta egymásra utaltság persze helyenként idegesítő volt, ha nem a barátainkkal játszottunk, azonban mégis ez adta a World in Conflict egyediségét. Hiszen itt nem nyerhettél, ha csak kattintgattál össze-vissza, és bár a kommunikáció hiánya sokszor zavaró lehetett, legalább ugyanilyen jól esett az embernek, ha néhány másik játékossal együttműködve sikerült felőrölni az ellenfél csapatait. Sajnos azonban a játéknak ez a része mára nem elérhető: a szerverek pár éve leálltak, így mostanra már csak a kampány és a LAN meccsek maradtak.

Vörös riadó

Bár a szerverek leállításával odaveszett a World in Conflict egyik legélvezetesebb aspektusa, a multi, a játék önmagában még így is megér egy próbát, ha nosztalgiázni vagy simán csak háborúzni akad kedvetek. Ráadásul ha mindenáron más játékosok ellen akartok bizonyítani, a LAN funkció még mindig él, így nincs is más dolgotok, mint összehívni a haverokat, és már kezdődhet is a világháború.