A 2007-es Kane & Lynch: Dead Men nem volt egy kiemelkedő alkotás, de legalább megmozgatta azokat, akik vevők az adrenalindús akciójátékokra. Az IO Interacive leghíresebb szériája mind a mai napig a Hitman (a Hitman 3 új szezonja egyébként épp nemrég landolt), a Kane & Lynch pedig – a Freedom Fighters mellett – az a játék volt számukra, ahol végre kiereszthették a gőzt. Nem kellett lopakodni, álruhát ölteni és silent assassin módban elintézni a célpontokat, mindezek helyett a tömény akcióra került a hangsúly: épületek robbantak, ellenfelek százai hullottak el. A Kane & Lynch kritikailag valamivel sikeresebb volt, mint az eladások alapján, az IO viszont nem engedte el a címet, és 2010-ben előálltak a folytatással.
Itt a történet szerint Lynch már Sanghajban él, van egy stabil barátnője, múltját valamennyire maga mögött hagyta, ám az alvilági kapcsolatokkal csak nem tud leszámolni. Egy igen kecsegtető biznisz reményében az országba hívja régi barátját, Kane-t, aki viszont még mindig lánya évekkel korábbi elrablása miatt emészti magát. A rutinmelónak induló feladat tragédiába torkollik, mikor a páros véletlenül agyonlövi a kínai maffia legveszélyebb figurájának lányát. Innentől kezdve nem elég, hogy a maffia, de a rendőrség, a kommandó, sőt még az elit alakulatok is rájuk kezdenek vadászni, az előző részből pedig már tudhatjuk, hogy ha ez a két fickó fegyvert kap a kezébe, akkor ott kő kövön nem marad. A Kane & Lynch 2: Dog Days szinte mindenben fejlődött elődjéhez képest. A legfeltűnőbb a filmes hatás, amivel az egész játék egy végtelenül brutális akciófilmként van megvalósítva, miközben még a kamerakezelés is a Bourne-mozik össze-vissza rángatózó stílusát idézi (álló helyzetben is ide-oda mozog, mintha a cameraman be lenne tépve), de különösen igaz ez a sztorira, ami meg eleve in medias res felütéssel indít.
Figyelem, ebben a bekezdésben spoilerek találhatók!
Miután elszabadul a pokol, Lynch azt tanácsolja, hogy igazán gyorsan húzzanak vissza a kecójába és kérjék barátnője, Xiu segítségét a továbbiakban. A 11 fejezetes történetből 2-3 alatt tartunk a lakás felé, de már az elsőnél előre látható, hogy mi fog történni. Én ugyan azt hittem, hogy Lynch barátnője már a helyszínen halott lesz, de abban 100%-ig biztos voltam, hogy nem éli túl a kalandot. Ez a gyanúm be is igazolódott, és bár Xiu véres meggyilkolása szervesen illeszkedik Lynch még mélyebbre merülésében az őrületbe, ám olyan ordas nagy klisé, hogy reng tőle a pagoda. Ellenben pont ebben a fejezetben kapjuk meg a játék legemlékezetesebb szakaszát, mikor a két pszichopatával anyaszült meztelenül kell menekülnünk a ránk vadászó ellenség elől. A játékmenet tulajdonképpen nem tartogat sok meglepetést: lövöldözünk orrba-szájba a folyamatosan érkező, és fejezetről fejezetre egyre táposabb ellenfelekre, illetve egyszer helikopterből oszthatjuk az égi áldást – de lényegében ennyi. Fedezékharcra kihegyezett TPS-ről lévén szó nem érdemes a nyílt terepen rohanni, mert néhány másodperc alatt elpatkolhatunk. A környezetünkre azonban nem árt még fedezék mögül is odafigyelni, hiszen elég sok tereptárgy – köztük maga a fedezék – rombolható, így egy masszívnak tűnő faláda az ellenünk záporozó lövedékekkel szemben nagyjából annyit ér, mint döglött lovon a patkó.
Vizualitás terén elég felemás az összkép: eszméletlen jól néz ki például, mikor a nagy tűzharc közepette kijutunk a neonfényekkel borított sanghaj-i utcákra, és a rendőrautók villódzó fényében, a fejvesztve futkározó civilek között araszolunk tovább, ám a sarkon már célba is vesz minket az erősítés, úgyhogy behátrálunk egy DVD-üzletbe (a kínálatban Hitman-játékok is vannak!), vagy egy kínai gyorsétterembe, ahol úgy repkednek a találatot kapó műanyagtálcák, hogy öröm nézni. Ezzel szemben pedig ott vannak az unalomig koptatott gyárépületek, építési területek és raktárak, ahol viszont tényleg semmi említésre méltó nincs a vasbeton szerkezetű fedezékeken kívül. A filmszerű hatást erősíti még, hogy a kép végig zajos, a durvább részeket (például fejlövések) pedig kicenzúrázza, azaz kikockázza a program. A zenére nem igazán emlékszem, a szinkron teljes mértékben korrekt, a mesterséges intelligencia azonban jócskán hagy kívánnivalót maga után. A vasútállomáson például az egyik checkpoint után, ha jól helyezkedünk, simán a puskánk csöve elé masírozik az ellenünk felsorakozó hadosztály negyede. De a játék többi fejezetében is találkozni beragadó vagy indokolatlanul hülyén viselkedő ellenfelekkel. A Dog Days egyértelműen a kooperatív játékélményre épít (online és osztott képernyős módban egyaránt), szóval egy haverral játszva az amúgy gépi irányítású Kane sem rohangál vígan a sortűz elé.
A legfájóbb pont talán a játék vége, amely borzasztóan sután lett elvarrva. Kane és Lynch felpattan a menekülőútként szolgáló repülőre, a kamerás meg ott marad a kifutópályán, leesik a kamera és jön a stáblista. Semmi epilógus, semmi outro, a játék ennyi volt, barátom, köszönjük, hogy végigtoltad ezt a nagyjából 5 órás ámokfutást! Ez egyrészt olcsó fejlesztői húzás, másrészt méltatlan a történethez. Csak remélni tudom, hogy Kane és Lynch kalandja folytatódik még a jövőben – a Hitman Absolution-ben viszontláthattuk már őket –, mert ez egy bevállalós, erősen explicit széria, mely akár olyasfajta feltámasztást is érdemelne, mint amitt a Rockstar tett a Max Payne 3 esetében. A Kane & Lynch 2: Dog Days leginkább azoknak ajánlható, akik nem rettennek vissza attól, ha a single player kampány egy percnyi megállást sem kínál, és akik a B-filmes körítés felett szemet tudnak hunyni a fékevesztett mészárlás javára.
