Az 1992-ben megjelent játék elkészítésének lehetősége az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag sikerének, és az 1989-ben megjelent – egyébként szintén point & click – adaptációnak köszönhető. Eredetileg két meg nem valósult Indiana Jones-film forgatókönyvét adták volna a készítők kezébe, hogy legalább az egyikből hozzanak össze valamit, de ők egy teljesen eredeti ötletet akartak, és ekkor jött a képbe Atlantisz. Lássuk be, a témaválasztás tökéletes. Az Elsüllyedt Város megannyi titkot és izgalmat rejt magában, abszolút jó kiindulópont egy Indiana Jones-történethez. A híres ógörög filozófus, Platón dialógusaiból kiderül, hogy szerinte Atlantisz nagyobb volt, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve, hatalmas királyságról és fejlett civilizációról tesz említést, a város természeti katasztrófák sújtotta végzetét pedig talán már mindenki ismeri.
Világkörüli utazás
1939-ben járunk (tehát a trilógia eseményei után), Dr. Jones pedig az Elsüllyedt Város után kutat, korábbi asszisztense, Sophia Hapgood segítségével. Egy rövidke prológus után New York-ba utazunk, ahol Indy-nek rá kell találnia Sophiára, mielőtt a nácik érnek oda. Szerencsére sikerül, és immár együtt utaznak tovább Izlandra, majd onnan a dél-amerikai dzsungel mélyén fekvő Tikalba, ahol egy piramisban találnak egy titkos sírkamrát, amely egy olyan követ rejt, mely elméletileg Atlantisz kapuit nyitja. Eztán az Azori-szigeteken felül a filmekből már megismert egyetem, Monte Carlo és Algéria következik, majd a Görögországtól délre fekvő Théra-sziget és végül Kréta. Láthatjátok, hogy a felhozatal meglehetősen impozáns, jeges vidéket ugyanúgy megjárhatunk, mint forró sivatagot, nyüzsgő piacot és kihalt sírkamrákat, a legvégén pedig – minő meglepetés! – Atlantisz városába is eljuthatunk, amely meglehetősen sötét titkokat rejteget és talán nem annyira meglepő, hogy a kaland végére – csak úgy mint az Uncharted-játékokban – a misztikus romváros itt is megsemmisül.
Vagyon és dicsőség
A helyszínek gyönyörűek, ami elsősorban a mai napig nagyon szép, kézzel rajzolt pixel-háttereknek köszönhető, és persze a VGA-felbontásnak. Tényleg minden egyes helyszín igényesen lett kidolgozva, akár percekig csodálhatjuk a képeket, nem fogunk rájuk unni. Sophia egyébként hasznos társnak bizonyul a kaland során, hiszen ha elakadunk, tőle nyugodtan kérhetünk segítséget. Mármint, ha azt az utat választjuk, hogy ő is jöjjön velünk. Mert bizony a játék háromféle végigjátszást kínál, és csak rajtunk áll, hogy melyiket preferáljuk. Az én választásomban (kezdőknek ez ajánlott) Sophia is részt vett a kalandban, a másik két végigjátszásban viszont egyedül kell ténykednünk, és ezeknél jóval gyakoribbak az akciódúsabb szakaszok. Kissé fura, de helyet kapott egy verekedős minigame a játékban, ami azért a point & click műfajtól igen távol áll.
Ez lényegében úgy néz ki, hogy néha valakit le kell pofoznunk, ennek keretén belül pedig veszett klikkelgetéssel kell győzedelmeskednünk. És ha ez még nem lenne elég, néha járműveket, sőt egy tengeralattjárót is kell navigálnunk, ami egész jópofára sikeredett, és ezek a részek egészen megdobják a hangulatot. A humor pedig egyszerűen zseniális! A Fate of Atlantis egyetlen percig sem veszi komolyan magát, záporoznak a vicces ki- és beszólások, amiken hangosan lehet röhögni a gép előtt. De megmaradtak a LucasArts-játékokra jellemző félkegyelmű fejtörők is, noha akkora túlzások, mint egy Monkey Island-játékban, szerencsére nincsenek. Ha jól emlékszem, egy olyan résznél akadtam meg hosszabb ideig, ahol valamiféle szextánssal kellett megtalálni elrejtett szimbólumokat. De ezt leszámítva nem rémlik, hogy egyetlen fejtörő is kifogott volna rajtam, mondjuk, volt egy-két eléggé furmányos (mondjuk a kő-kulcs puzzle), illetve a mai napig nem tudom, hogy a játék elején felvehető széndarabot mi a fenére lehetett használni...
A grafikát már méltattam, hasonlóan igényes munka lett a zene és a szinkron is. Az irányítás tulajdonképpen ugyanolyan, mint bármelyik LucasArts-kalandjátékban: kilencféle cselekvés közül választhatunk, az inventory pedig a felvett tárgyak tárolására, megvizsgálására és kombinálására szolgál. Összességében azt hiszem, az Indiana Jones and the Fate of Atlantis nemcsak a valaha készült legjobb LucasArts-kalandjáték, hanem a legjobb, filmvászonra soha nem vitt Indy-történet is egyben. Nagyon sokan a mai napig Indiana Jones 4-nek tartják, és való igaz, már maga az alapfelállás az Atlantisz utáni kereséssel is önmagában megért volna egy különálló filmet, az Elsüllyedt Várost övező misztikum pedig legalább annyira érdekes, mint a Szent Grál vagy a Frigyláda. Érdekesség, hogy a siker hatására terveztek egy folytatást is, Indiana Jones and the Iron Phoenix címmel, melyben Indy 1947-ben fut versenyt a nácikkal a Bölcsek kövének megtalálásáért.
Sajnos a fejlesztés nagyon lassan haladt, pedig igen komoly munkát fektettek bele, például még élőszereplős snitteket is forgattak az átvezetőkhöz. Mivel nácik lettek volna benne, ez igen kényes téma volt a német piac számára (a Monkey Island-játékok német eladásai például messze túlszárnyalták az amerikait), ezért egy idő után lelőtték a projektet. Habár nem tűnt el teljesen, később a Dark Horse kiadó egy háromrészes képregény formájában megjelentette, de az néhol már teljesen eltért az alaptörténettől. A Fate of Atlantis azonban méltán lett a kiadó egyik legjobbja, tényleg a mai napig hatalmas élmény leülni elé és végigjátszani Indy eme kalandját, amely épp olyan, mintha egy soha el nem készült Indiana Jones-filmet élne át az ember. Izgalmas, humoros, kellően romantikus és misztikummal jócskán átitatott point & click gyöngyszem, amit egyetlen rajongónak sem lenne szabad kihagynia. Számomra örök klasszikus.
Nem is emlékszem arra, hogy többféle nehézséget lehetet választani. De ahogy magamat ismerem biztos a legnehezebbet választottam. Imádtam ( még mindig) a p&c kalandjátékokat, mindenre én akartam rájönni és ha elakadtam akkor sem használtam végigjátszást, szerettem a kihívást.
Viszont arra emlékszem, hogy a bunyós részeket mennyire utáltam, és emlegettem a fejlesztők szüleit, hogy miért kellett egy kalandjátékba ilyen részeket tenni, teljesen stílusidegen volt.
Az Indiana Jones and the last crusade, szintén point&click kalandjátékot azért nem tudtam befejezni mert abban is voltak bunyós részek és elérkeztem a németek kastélyába ahol lépten nyomon nácikkal kellett verekedni viszont Jones életereje nem töltődött vissza a verekedések között, annyival kezdted a bunyót amennyi a legutolsónál maradt. A náciknak persze mind teljes életerejük volt, úgyhogy azon a részen nem tudtam átjutni.