A chambara és a western műfaja régóta szoros kapcsolatot ápol egymással. Előbbi zsáner forradalmasítója, egyben a japán filmművészet legnagyobbika, Akira Kurosawa például előszeretettel merített a vadnyugaton játszódó amerikai alkotásokból, több klasszikusában is a különleges képességű hős kerül a középpontba, aki a sztori elején egy zárt közösségbe érkezik, ahol aztán legyőzi a társadalom ellenszenvét, önmagát és persze a külső támadókat. A magányos, önző, leginkább csak a saját érdekeivel foglalkozó főszereplő az ártatlanok és az elesettek védelmére kel, és hideg vérrel számol le a gonosztevőkkel, majd dolga végeztével egyszerűen továbbáll, ugyanúgy, ahogy betette a lábát a területre – egyedül, viharverten, de immáron az igazság bajnokaként. Kurosawa és társai nemegyszer építették fel filmjeiket a klasszikus amerikai western tematikája szerint: az alaptéma megmaradt, a karakterek is hasonló személyiségjegyekkel rendelkeztek, de a főhőst magányos lovasról róninra (azaz bukott, gazdátlan szamurájra), a pisztolyt pedig katanára cserélték.

maxresdefault-7.jpg

Aztán ezek a művek olyan nagyot mentek, hogy nem csak Japánban arattak sikert, de hírük a tengerentúlra is eljutott, amelynek köszönhetően a nyugat is felfigyelt a kardforgató harcosokra, és persze az inspirálódni vágyó ifjú filmkészítők figyelmét sem kerülte el. Az talán sokak számára ismert tény, hogy Sergio Leone az Egy maréknyi dollárért című spagettiwesternjében Kurosawa 1961-es A testőr című filmjét vette alapul (a mester be is perelte a rendezőt és a gyártót, végül busás összeget tehetett zsebre a film japán forgalmazásáért), ahogy az sem titok, hogy A hét mesterlövész tulajdonképpen A hét szamuráj amerikai remake-je, a szigetország helyett a vadnyugaton. A chambara és a western tehát kölcsönösen hatottak egymásra: a nyugati alkotók merítettek a keletiektől, majd a keletiek a nyugattól – a kör teljes.

Természetesen a két stílus találkozása idővel elkerülhetetlen lett, így filmben (pl. Vörös nap), sőt még a videójátékiparban is megtörtént az összeolvadás. Utóbbi kategóriát erősíti a 2005-ben megjelent, idén 20 éves Samurai Western, amely az amúgy négy részes, RPG-elemekkel dúsított akció-kalandjáték, a Way of the Samurai-sorozat spinoffjaként érkezett meg a jó öreg PlayStation 2 konzolra. Ha most veterán gamerként nem ugranak be rögtön ezek a címek, egyet se félj: a Way of the Samurai és folytatásai összességében közepes sikert arattak annak idején, a kritikusok vegyesen értékelték őket és a játékosok közt sem kavartak nagy port – valószínűleg keveseknek jutnak eszébe ezek a játékok, ha szóba kerülnek a Sony ikonikus fekete masinájának legnagyobb klasszikusai. A Samurai Western is hasonló sorsra jutott, mint az anya-sorozat, habár az összes epizódot a Tenchuról, az Akiba’s Tripről és az Octopath Travelerről elhíresült Acquire fejlesztette – nem mintha hányavetett munkát végeztek volna, de a széria végül feledésbe merült, tegyük hozzá, kissé érdemtelenül.

maxresdefault-8.jpg

A játék tehát a chambarát és a western-zsánert mixeli össze, az alapszituációt pedig az 1800-as évek közepére helyezi. A korszak kifejezetten népszerű és gyakran használt setting a western műfajban, továbbá egybeesik a Japánban akkoriban lezajlott Meiji-restaurációval, amely véget vetett a Sakoku-érának, ennek köszönhetően pedig a több évszázada elszigetelten élő ország megnyitotta a kapuit a világ, így az Amerikai Egyesült Államok felé. A változás persze nem zajlott zökkenőmentesen. A nyugati hajók megjelenéséével addig soha nem látott veszélybe került a tradicionális japán életvitel. A szigetországban egyébként is zavaros helyzet uralkodott, a sógunátus hanyatlott, a Bakufu nevű katonai szervezet egyre kegyetlenebb módszerekkel leplezte a meggyengülését, a lőfegyverek elterjedése, valamint a fokozódó amerikai és brit befolyás a szamurájok intézményébe is újabb szögeket vert. Az új idők szele a társadalomra is kihatással volt, a nép egyre inkább elégedetlenkedett az évszázadok óta jelen lévő egyenlőtlenségek és osztálykülönbségek miatt, amely végül a polgárháború szélére sodorta az országot – és erre a problémára a már egymással is versengő magasrangú szervezetek sem tudtak tisztességes megoldást kínálni.

A Way of the Samurai-játékok is ezt az időszakot dolgozták fel, és a Samurai Westernben is találkozott egymással kelet és nyugat – ám ezúttal nem Japánban, hanem Amerikában. A történet főhőse természetesen ezúttal is egy szamuráj: Gojiro Kiryu azért érkezett a lehetőségek hazájába, hogy megtalálja testvérét, Randót, ám amint belép az isten háta mögötti vadnyugati településre, rögtön banditák támaják meg, akiket persze egy szempillantás alatt darabokra szel. A fejlesztők tisztában voltak vele, hogy a való életben egy kardforgatónak nehezen lenne esélye a lőfegyverek ellen, ezért kissé szabadjára engedték a fantáziájukat: Gojiro golyókat véd ki a katanájával, mozgó töltényeket vág ketté és hasonló finomságok, de a játék amúgy sem próbál túlságosan realisztikus lenni, akár a történetről, akár a frappánsan túldizájnolt ellenfelekről van szó. Hősünk aztán rájön, hogy a várost egy Goldberg nevű üzletember uralja, aki a lakosokat a közeli bányába hurcoltatta, ahol rabszolgaként dolgoznak, míg a gyerekek a banditák kegyeit szolgálják ki. Bár Gojiro eleinte csak a testvére megtalálására összpontosít, végül morális kódexe miatt elkerülhetetlenül belekeveredik a konfliktusba.

maxresdefaultd.png

Az alapsztori kellőképp érdekes és izgalmas, no de milyen maga a játék? Nos, térjünk rá! A Samurai Western több ponton is eltér a Way of the Samurai-sorozattól, és inkább egy sima, hentelős akciójátékként operál, szemben a fő-széria szerepjátékos tulajdonságaival. Szóval a cím erőteljesen akció-orientált, ennél fogva a harc is kifejezetten szórakoztató. Gojiro pillanatok alatt képes lekaszabolni az ellenségeit, miközben ki tudja kerülni és elhárítani a támadásokat, ezek sikeres végrehajtásával nagyobb sebzést okozhat a rosszakaróinak. Emellett különböző tárgyakat is fel lehet venni, majd eldobni, valamint pajzsként használni a gengsztereket. A játék egy szabadon bejárható nyitott világ helyett 16 fejezetből áll, amik nem túl változatosak (városok, temetők, bánya, kanyon, a főgonosz birtoka), és ennek tetejébe néhányat újra és újra meg kell látogatunk, csupán a napszak más (plusz bizonyos feltételek teljesítése után néhány extra-pályát is megnyithatunk).

A küzdelmek során tapasztalati pontokat szerezhetünk, amelyekkel fejleszthetjük Gojiro életerő-csíkját, erejét, támadásait és a védekezést, továbbá új fegyvereket és kiegészítőket nyerhetünk meg, ezek többek közt a statisztikáinkat is javítják. A tartozékokat a súlyuktól függően aggathatjuk magunkra, illetve az sem mindegy, hogy a főhős testének melyik pontjára helyezzük fel őket (egy helyre csak egyet lehet), sőt még a helyzetét is meg lehet változtatni, ami meglepő aprólékosságot kölcsönöz a játéknak. Minden fegyver más-más küzdőstílust hoz magával, valamint ezek Gojiro mozdulatait és speciális képességet is befolyásolják. Továbbá hatással vannak a Mastery nevű csíkra, amely ha feltöltődik, Gojiro féktelen mészárlásba kezd. Ezt akkor is aktiválhatjuk, ha csak részlegesen telik meg, de az igazi móka akkor kezdődik, amikor fullon van: ebben az állapotban (Master Mode) elég egy csapás és az ellenfelek máris kettészakadnak, miközben Gojiro teljesen sebezhetetlenné válik – a csík lemerülését a sikeres támadásokkal egy ideig késleltethetjük.

263425-samuraiwestern6.jpg

A pályákat természetesen akárhányszor újra lehet játszani, és mivel minden fejezet végén pontokat kapunk a teljesítményünkért, újra és újra megdönthetjük saját rekordunkat, a kiszabott lehetőségekkel – így juthatunk hozzá a bónusz szintekhez és egyéb extrákhoz. Szükség is lesz rájuk, mivel a Samurai Western még normál nehézségi szinten sem sétagalopp. Az első két-három pálya egyfajta betanító szakasznak felel meg, aztán megkezdődik az „igazi” játék, a folyamatosan támadó ellenfelekkel (sokszor még felállni sem hagynak a földről), és az ultraerős bossokkal (hogy még keményebb legyen a menet, gépfegyveres és dinamitot hajigáló enemyk is bőven akadnak), Hard módban (ami az alap nehézség teljesítése után nyílik meg) egyenesen vért fogsz izzadni. Ám az erőfeszítést meghálálja a játék: több játszható karaktert is fel lehet oldani. A Hard kimaxolását követően jön az Insane mód, amin ha átverekeded magad, akkor a Way of the Samurai első két részének a szereplőivel is tolhatod.

A játék szinkronja egyébként kifejezetten jól sikerült, Gojiro természetesen japánul beszél, magához és más japán származású karakterekhez, és amikor angolra vált, tisztán kihallani az erős és éles távol-keleti akcentusát. Habár a fejlesztők nem minden tekintetben figyeltek óta a részletekre, azonban ha egy másik karakterrel játszol, akkor a játék közben az a saját hangján szólal meg (az átvezető videókban viszont nem), kivételt képeznek ez alól a Way of the Samurai-epizódokból átemelt szereplők. Szóval a Samurai Western pörgős, látványos, véres cucc – de azért közel sem hibátlan. Kapásból mindjárt legalább kettő olyan elemet be lehetne nyögni, amivel változatosabbá tehették volna a játékot (pl. lovaglás, vonatrablás), egyúttal a vadnyugati témát sem használták ki eléggé, ez mondjuk az open world-megközelítéssal könnyedén működhetett volna.

12yqs4homjpxrhpoicqhbgq.png

A narratíva szintén: a sztori legfeljebb csak 20%-ban dominál, az átvezetők sem húzzák sokáig az időt két hentelés között, a karakterekről sem tudunk meg sok mindent, maximum annyit, hogy kik ők és mik a céljaik (bár sok esetben több nem is kell). Mindenesetre feloldani őket nem könnyű, egyrészt a kamera úgy összességében is hajlamos néha megőrülni (FPS-módra is át lehet váltani, ami azért segít valamit a helyzeten – habár ilyenkor a kardunk csak úgy lóg a levegőben), másrészt sokszor az ehhez szükséges összegyűjthető körözési plakátok is lehetetlen helyeken vannak. Apropó, az R2-gommbal kijelölhetünk egy konkrét ellenfelet, de ha egy több szintből álló pályán vagyunk, akkor a kamera automatikusan az eggyel felettünk lévő gonosztevőre fókuszál – a boss-harcoknál viszont olykor jól jöhet.

Tehát végeredményben a Samurai Western egyáltalán nem rossz játék, sőt, akció-orientált spin-offként szépen teszi a dolgát, még ha nem is volt benne a lehetőség, hogy többre is képes legyen. A harcrendszer élvezetes, folyékony, a brutális és vérgőzös kaszabolások a legjobb szamurájfilmeket, illetve Quentin Tarantino Kill Billjét juttatják eszünkbe, a hardcore gamerek sem fognak unatkozni a komoly kihívás miatt, és a Way of the Samuraira tett kisebb-nagyobb utalások is jópofák. Igaz, a gameplayre ráfért volna némi változatosság, a karaktereket is jobban kidolgozhatták volna, és az ellenfelek mellett időnként a hóbortos kamerával is meg kell küzdeni. A Samurai Western nem nagyszerű, de nem is szörnyű. Hogy mi a bibi az egészben? Nos, a játék ugyebár kizárólag PlayStation 2 konzolra jelent meg, ami alapvetően még nem lenne probléma, főleg mert eredeti formában is könnyen be lehet szerezni külföldről, többek közt az eBayről – viszont ehhez nagyon-nagyon mélyen a zsebünkbe kell nyúlni. A japán nyelvű verziót még egészen emberi áron kínálják, az angolhoz viszont csak csillagászati összegekért lehet hozzájutni. Nyolcvan, kilencven ezret, esetleg többet nem feltétlenül ér, szóval ha mindenképp játszani szeretnél vele, akkor nincs más választásod mint lekal… pardon, megtanulni japánul.

A borítóképek forrása: IGN, IMDb, GameSpot