A Valve 2004-ben kiadta a Half-Life 2-t, ami egy remek játék lett és még most is élvezhető, továbbá elég nagy hatást gyakorolt az FPS stílus jövőjére. Úgy, ahogy valószínűleg közületek sokaknak, nekem is az egyik kedvenc játékom, szép emlékeim vannak róla. A Valve utána nem a számozott folytatások mellett döntött, helyette más formában kezdték el folytatni, ennek lett az első gyümölcse a mai cikk témája, a Half-Life 2: Episode One.
Freeman útja 2004-ben nem ért véget
A Valve csapata úgy gondolta, hogy nagyobb folytatás helyett, kisebb, tömörebb epizódokkal bővíti ki a Half-Life-ot. Legalább három epizódnak kellett volna követnie az alapjátékot, de sajnos ez nem történt meg, csak két részig jutottak, és azóta sem lett lezárva a történet. A Valve nem tudott akkora sikereket elérni az epizódokra osztott formával, mint például a Telltale Games. De most nem ez az írás tárgya, inkább nézzük azt, hogy milyen volt a legelső epizód.
A Valve gyakran szeretett volna jelentkezi újabb részekkel, de a gyorsaság nem a csapat erénye: egészen 2006-ig kellett várni a Half-Life 2: Episode One-ra, de azt nem mondanám, hogy nem érte meg. A 2004-es alapjáték olyannyira előremutató volt a maga idejében, hogy az alapjai még évekkel később is gond nélkül megállták a helyüket. Így a látvány, a játékmechanika és a technikai oldal is teljesen rendben volt a Half-life 2-re építkező első epizódban.
Annyira, hogy gyakorlatilag a nagyobb újdonságok hiánya szinte nem is volt érzhető. Jó, igazából ez nem teljesen igaz, mivel szerintem a legtöbb Valve játékkal szemben, kimagasló minőségű játék helyett pontosan ezért tudott „csak” egy nagyon korrekt játék lenni az Episode One. Ami a Half-Life 2-ben működött, az még az epizódokban is működik, viszont az Episode One túlságosan rövid és újításokban szegény ahhoz, hogy önálló programként is kitűnőnek lehessen nevezni.
Alyx és Gordon vállvetve harcol
A készítők nagyon sok visszajelzést és tapasztalatot az alapjátékkal kapcsolatban hasznosítottak az önálló bővítményekben. Ez ezen a játékon is meglátszik. A Valve például rájött, hogy a játékosok nagyon szerettek Alyx Vance társaságában játszani, így a Combine ellen irányuló lázadás egyik legfőbb személye sokkal fontosabb eleme ennek az epizódnak, mint az alapjátéknak. Ez nagyon jót tett a játéknak, igazán feldobta a játékmenetet és a hangulatot is.
És az Alyxel való együttműködés sokszor jóval több annál, minthogy egy NPC követ minket. Többször kényszerítik a játékost arra, hogy Alyx segítségét vegye igénybe. Például egyszer a játék bedob minket egy zombiktól hemzsegő sötét területre, mindezt megfelelő fegyver nélkül. Ebben a helyzetben pedig csak a lámpánkra, és Alyx harciasságára számíthatunk. A fényforrásunkkal a lassan csoszogó, sokat hörgő ellenfelekre világíthatunk, hogy a társunk megláthassa és elintézhesse őket. Okos megoldás.
De nem csak a játékmenetet szolgálja Alyx szinte folyamatos jelenléte, hanem a hangulatot és a karakter mélyebb megismerését. A talpraesett hölgyeménnyel folytatott rövidke, de jól megírt beszélgetések komolyan erősítik a játékot körüllengő egyedi atmoszféra minőségét. Egy-egy különleges, rendkívül emlékezetes jelenetben pedig a karakter az érzelmeit akaratlanul is megmutatja, ettől pedig jóval hihetőbb és szerethetőbb lesz.
(Szinte) minden maradt a régiben
Az alapjáték még most is működő megoldásainak felmelegítésén, a történet minimális előrelendítésén túl kevés valódi, kézzelfogható újdonság van. Azt a kevéske újítást viszont soha nem fogjuk elfelejteni. Olyan új ellenséget kapunk, amik beleássák magukat az ember memóriájába. A Gravity Gun (de ha úgy jobban tetszik, akkor hívhatom Zero Point Energy Field Manipulatornak is. Inkább ne? Mindjárt gondoltam.) drasztikus változáskon megy át a játék elején. Ezen szakasz alatt pedig a tárgyak (és emberek) megragadására és kilövésére alkalmas, felerősített eszköz szolgál az elsődleges fegyverünkként, nem is akármilyen hatékonysággal.
A játék korai részén az alapjátékban is megjelenő, de ellenfélként nem alkalmazott, hátborzongató stalkerekkel is konfrontálódhatunk egy kicsit. A megcsonkított, átalakított, szimpla eszközzé degradált emberek, a stalkerek inkább a feladatukra próbálnak koncentrálni, mintsem a likvidálásunkra. Persze, ha megzavarjuk a teendőjükben, mondjuk egy támadással, akkor a lézereik segítségével felveszik velünk a harcot.
A másik új, rothadó ellenlábasunk pedig a találó megnevezésű zombine: azok a combine hadseregét erősítő szerencsétlenül járt katonák, akik a fejrákok (headcrab) áldozatává váltak, és zombi lett belőlük. Bár a fejrákok agyatlan, botladozó bábjaivá váltak, ennek ellenére sem veszítették el teljesen a harci képességeiket: az övükről előszeretettel csatolják le a gránátjaikat, hogy azzal a kezükben felénk loholva tegyék valóban kirobbanóvá a napunkat.
Egy kellemes „séta” a 17-es városban
A játék rövid, és kevés valódi friss elemet tartogat a bátor kalandorok számára, de ettől még nagyon jó élmény… akár még most is. A tempója, ritmusa jól van eltalálva, a változatossággal sincs nagy gond, az újdonságok hiánya nem annyira zavaró. A történet sajnos viszont alig halad, manapság inkább már csak egy szükséges összekötő kapocsnak érződik a jóval izgalmasabb, tartalmasabb és lendületesebb Half-Life 2 és Episode Two játékok között.
Azonban ez nem gond, mivel bár az Episode One nem igazán állja meg a helyét, mint önálló Half-Life, de így is élvezetes, hangulatos, pörgős és jó FPS, ami minden rajongónak kötelező. A jóval nagyobb eredeti Half-Life 2-höz persze nem mérhető, nem teljes értékű folytatás (elve nem is akart az lenni). Az arányaiban remekül eltalált, jóval tartalmasabb, rövid, de nagyon tömör és tömény Episode Two szerintem már egymagában is megáll a lábán, sőt, véleményem szerintem talán a legjobb Half-Life, de ez inkább már egy másik cikk témája.
Ti is szerettétek? Nektek akkoriban mennyire tetszett az Half-Life 2: Episode One? Megkaptátok azt, amit elvártatok tőle? És hogy tekintetek rá az Episode Two tükrében?
