A Retroguruval ezúttal messzire utazunk a múltba, egész pontosan 1987-be. Ebben az évben jelent meg a Commodore 64 egyik legnagyobb sikere, a The Last Ninja című akció-kalandjáték sorozat első része. A programot az Activision adta ki és állítólag csak C64-re 750 ezer példány kelt el, míg a további platformokkal (Apple IIGS, BBC Micro, Acorn Electron, MS-DOS, Apple II, Atari ST, Amiga, Acorn Archimedes és ZX Spectrum) együtt 2 millió darab talált gazdára (Mark Cale, a játék kitalálója szerint valójában négymillióról van szó). A System 3 fejlesztőcsapata egyből világhírű lett, noha az International Karate-nek, a Tuskernek és a Mythnek hála már amúgy sem voltak névtelen senkik.

Az izometrikus nézetű The Last Ninja korának egyik legszebb játéka volt, de nem csak ezzel vívott ki elismerést. A fantázia szülte Lin Fen nevű sziget keleti hangulata egyedi ízt adott neki, Ben Daglish és Anthony Lees zenéje páratlannak számított, felfedezéssel és logikai játékokkal tarkított akciódús játékmenete pedig kifejezetten érdekesnek számított abban a korban, amikor az akciójátékok többnyire csak az akcióról szóltak. Mindemellett a The Last Ninja iszonyú nehéz játékprogram volt, például a főhőssel, Armakunival az ugrásokat pixelpontosan kellett végrehajtani, ha nem akartuk a nyakát szegni.

A játék fejlesztése sem volt egyszerű, hiszen Mark Cale elképzelései igencsak epikusak voltak, s ezeket kellett belezsúfolni a Commodore 64 KB-nyi memóriájába. Ennek egyik mellékhatása lett az, hogy a program a szemünk láttára rajzolta ki a pályákat – ez lett aztán a The Last Ninja egyik legismertebb jellegzetessége. A játék összerakásának nehézségeit azonban nem a technológiai korlátok ledöntése okozta, hanem az a kevéssé ismert tény, hogy a munka dandárját nem a System 3, hanem egy kis budapesti csapat, a SoftView végezte.

A japán vonások egyedi ízt adtak a The Last Ninjának.

A magyar nindzsák

Hogy nem igazán hallani a The Last Ninja magyar vonatkozásáról, annak sajnos szomorú okai vannak. Mark Cale a Novotrade Rt. közbenjárásával megbízta a SoftView hétfős csapatát, hogy segítsen elkészíteni neki, illetve a System 3-nak egy térhatású játékot, amiben az utolsó nindzsaiskola egy gonosz sógun által elrabolt ereklyéjét kell előkeríteni.

A SoftView meg is alkotta a The Last Ninja „motorját” (ekkortájt még nem beszélhetünk a mai értelemben vett engine-ről), ez lett az Integrator. Ez az önálló grafikus vezérlőprogram képes volt viszonylag könnyen kirakni a képernyőre az általa biztosított változatos képanyagot, azt jól tömörítette, és a grafikusok számára is könnyen kezelhetőnek bizonyult. Ráadásul a benne elkészült rajzok megfeleltek annak a követelménynek, hogy a grafika a műalkotásokat idézze.

Az Integrator remekül működött, Cale és a játék grafikusa, a The Last Ninját amúgy a fejlesztés korai fázisában elhagyó Bob Stevenson is elégedett volt vele. A munkálatok eztán zavartalanul folytatódtak a System 3 és a SoftView között (a londoni csapat csinálta a grafikát és a zenét, a magyarok rakták össze a játékot). 1987 februárjában aztán a System 3 elállt a további együttműködéstől arra hivatkozva, hogy a SoftView nem teljesítette a szerződésben foglaltakat, azaz nem fejezte be a The Last Ninját ’86 karácsonyára. Eme késedelemnek nem kizárólag a magyarok voltak a felelősei, sőt, mindkét félnek benne volt a keze. A System 3 grafikusa sok hibát vétett, amit aztán a SoftView-nak kellett korrigálnia, ráadásul nekik ott volt még az újszerű programozás is, ami tovább lassította a folyamatot.

A System 3 tehát ezen az alapon lenyúlta a The Last Ninja utolsó változatát, és maga fejezte be. Ám mivel nem értettek annyira az Integratorhoz, mint az azt megalkotó magyar programozók, a játék vége kissé kehes lett. Például a főellenfél, a gonosz sógun mozgása darabossá vált, nem sikerült jól megmozgatni. Mark Cale ezt később azzal magyarázta a sajtónak, hogy „magyar egyetemistákkal” dolgoztak, akiknek „nehézségeik” támadtak. Valóban, azoknak az egyetemet végzett szakembereknek tényleg támadtak nehézségeik, méghozzá az, hogy a System 3 fizetés nélkül lenyúlta a játékukat. Ezután, nem annyira meglepő módon, a SoftView felbomlott.

A sorozat második részébe már begyűrűzött Hollywood. A nindzsák toronyházak között harcoltak.

Az utolsó nindzsa visszatér

Minderről persze két évtizeden át senki sem tudott a résztvevő feleken kívül, legfeljebb bizonytalan pletykákat hallott. Hogy mi alakult volna másképpen, ha a System 3 a SoftView embereit is felveszi a készítők listájára, azon talán már elmélkedni is felesleges ennyi idő távlatából. Egy dolog viszont valószínűleg mindenképpen bekövetkezett volna: a The Last Ninja sikere. A program elsöprő médiavisszhangot kapott, Armakuni kalandja hamar belopta magát a kritikusok és a játékosok szívébe. Ez természetesen magával hozta a folytatásokat.

A The Last Ninja 2: Back with a Vengeance 1988-ban jelent meg Commodore 64-re (és az elkövetkezendő években további platformokra). Ennek a története már nem Lin Fen keleties hangulatú szigetén, hanem a huszadik századi New Yorkban játszódott, Armakuninak pedig bűnözők és rendőrök hadán kellett átverekednie magát a feltámadt sógunig. Emellett a játékmenet könnyebb és akcióorientáltabb lett. Bár a program érezhetően megváltozott az első részhez képest, így is (vagy éppen ezért) meghaladta annak sikerét. Mark Cale szerint 5,5 millió példányt adtak el belőle csak C64-re – bár ez a szám kifejezetten hihetetlenül hangzik, annak ellenére, hogy ekkortájt 20 millióra becsülték a Commodore-felhasználók számát.

De bármily sikeres is volt a The Last Ninja 2, azt meglepő módon nem a harmadik rész követte, hanem az 1990-es Ninja Remix és a The Last Ninja Remix. Előbbi az első epizód felújított változata 16 bites gépekre, míg az utóbbi a folytatás bővített, javított verziója volt 8 bites gépekre.

A Tibetbe kalauzoló The Last Ninja 3 sem váratott azért sokáig magára, a boltok polcaira 1991-ben került fel. Ezt az epizódot se a rajongók, se Mark Cale nem tartotta annyira jónak, mint elődeit. Szerinte azért lett gyengébb, mert a System 3 akkori emberei görcsösen próbálták felülmúlni az olyan technomágusokat, mint az első részen dolgozó John Twiddy (programozó) és Hugh Rile (animációs szakember), ahelyett, hogy a játékra koncentráltak volna. Ennek ellenére a The Last Ninja 3 Mark Cale szerint még így is elkelt 3 millió példányban, a kritikák szintén elismerően szóltak róla.

A The Last Ninja 3 intrója nagyon remekül sikerült, de a játék nem volt olyan jó.

Negyedik kör? Talán majd egyszer…

A The Last Ninja 4 lehetősége először 1993-ban merült fel, amikor egy bizonyos John Wells összedobott egy előzetest, zenét és pályát, amivel aztán bekopogtatott a System 3-hez. A stúdió azonban visszadobta az ötletet.

A The Last Ninja 4 a 2003-as E3-on bukkant fel legközelebb, kaptunk néhány játékképet, sőt, még az is kiderült, hogy a Studio 3 Interactive – ez volt a a System 3 neve 1999-től 2003-ig – 2004-ben szándékozza kihozni Xboxra és Playstation 2-re. Az immár teljes 3D-ben tündöklő, de játékmenetében mit sem változott program, amit egy ideig hívtak Last Ninja: The Returnnek és The Last Ninja: Return to Lin Fen Islandnek is, végül sosem valósult meg. 2004-ben jött a hír, hogy elkaszálták, ám ezt akkor az újra System 3 néven futó csapat cáfolta, csupán elhalasztották a megjelenést 2005-re. Abban az évben sem jött el a megjelenés, viszont biztos ténnyé vált a kasza.

Mark Cale egy 2007-es interjújában azt mondta, hogy a program nem volt elég jó, ezért törölték. Az akkor elmondottak szerint nem tudták eldönteni, merre induljanak el. Készítsenek egy a mai grafikai szintet megütő, de játékmenetében a régivel megegyező retrójátékot, vagy elinduljanak egy epikusabb irányba, amerre például a Final Fantasy is elszáguldott. A The Last Ninja 4-ről ekkor hallottunk utoljára, annak ellenére, hogy Cale szerette volna elkészíteni az új epizódot.

A The Last Ninja 4 a képek alapján hű lett volna az első részhez.

Így végződött, vagy legalábbis ezen a ponton tért nyugovóra a Commodore 64 egyik fenegyereke, a magyar fejlesztőkkel indult The Last Ninja-sorozat. Egyszer talán majd felébred a hibernációból, és visszatér Armakuni, hogy újra elkenje a gonosz sógun száját. Az esély megvan rá, hiszen a System 3 a mai napig létezik, bár olyan nagysikerű programot már lassan harminc éve nem alkottak, mint amilyen a The Last Ninja-trilógia volt. Talán, ha megkérnék a magyarokat…