A Jujubee egykori CD Projekt RED- és Traveller’s Tales-tagokból, tehát jónevű istállók alkalmazottjaiból felálló formáció, amely már 2017-ben beköszönt a Realpolitiks első részével, bár mint wilson kolléga tesztjéből is leszűrhető, nem épp átütő sikerrel. Egy a mai korban játszódó komplex stratégiáról van szó, ahol az adott nemzet fölött gyakorolt mindenható státusz kényeztető érzését kéne átváltani sikerekre…
A reálpolitika fogalmát egyébként sokan sokféleképpen értelmezték, de talán Lord Palmerston, egykori brit miniszterelnök járt a legközelebb az igazsághoz, amikor azt mondta, hogy „nekünk (Angliának) nincsenek örök szövetségeseink, sem örök ellenségeink, hanem csakis örök érdekeink”. A reálpolitika persze nem zárja ki az összefogást, sem a magasztos eszméket, de mindig a valós erőviszonyokat nézi, és a saját céljaival összhangban cselekszik. A Realpolitiks 2-ben ráadásul ezt a saját célt is a játékos választja meg, mikor eldönti, hogy milyen formában kíván a táplálékpiramis csúcsára jutni, pl. diplomáciai sikerekkel, gazdasági erővel és így tovább. Jelzem, most sem derül ki, hogy kit is alakítunk, tehát valós politikai szereplőket senki ne keressen a háttérben, egyszerűen csak kiválasztunk egy országot a felkínált több mint kétszázból, majd egy asszisztenst kerítünk, összeállítjuk a kabinetet és megpróbálunk boldogulni.
Régi hibák, új köntösben…
Az első blikk nem éppen bizalomgerjesztő, mert bár a Realpolitiks sem volt különösen szép, de alkotói őrzik is a hagyományt rendesen, mert itt is csípi a szemet a felhúzható infrastruktúra meg a talaj, és úgy egyben az egész, viszont legalább vannak kis színesítő ötletek – a levegőben elhúzó polgári repülőgépek és helyi nevezetességek (Eiffel-torony, Big Ben stb.). Őszintén szólva egy grand strategynél a látvány a legutolsó dolog, de a kezelőfelület és az idegesítő menürendszer azért már jobban tud fájni – ugyanis minden részlet a bal alsó sarokban jelenik meg, így aztán görgetve, almenükben turkálva kell kihüvelyezni olyan infókat, amelyek bőven elfértek volna a térképen. Ahogy az is baklövésnek tűnik, hogy régiónként csak egy dolog építhető, márpedig egy negyed magyarországnyi területen óriási pazarlás egy szem egyetemet felhúzni. Az irányításra visszatérve a jobb egérgombbal előhozható menükön keresztül lehet a tartományokban (egyesével) a szociális és gazdasági életet irányítani. Az otthoniakat pl. propagandával, fesztiválokkal kényeztetni, vagy az ipart túltermelésre ösztönözni, esetleg modern infrastruktúrára váltani. A külországi területeken pedig ugyanilyen ”tárcsás” rendszerben fogunk diplomatát játszani. A számtalan baráti és kereskedelmi egyezség mellett a kémkedéshez is bőven van opció, s ez a rész kifejezetten élvezetes, na meg hasznos is. Egyedül ugyanis nehéz boldogulni, ergo fel kell építenünk egy hatalmi blokkot, apró szívességekkel, kisebb egyezményekkel kezdve a komoly, egymás hátát fedező paktumokig.
Gazdálkodj okosan…
A fejlécen három alapvető nyersanyag van számon tartva, a fém, az olaj, és a ritkaföldfémek – ezekből fog az infrastruktúra szeleteket kihasítgatni, de ahhoz, hogy bármit mozgásba lendítsünk, a pénzen felül akciópontok szükségesek. Mindenekelőtt azonban projektek címszó alatt ki kell bontani a kormányzás ágaihoz – külügy, pénzügy, védelmi minisztérium, titkosszolgálatok etc. – tartozó rendeleteket, eszméket és technológiákat, plusz az intézményi rendszert, tehát egy nap alatt nem oldod meg a világ bajait. Egyébként van egy nagyon jó eseményhalmaz, ami korunk égető problémáit feszegeti, mit kezdjünk például az öregedő társadalommal vagy a terrorizmussal, de az online szerencsejátékok, a radikalizmus és a COVID-19 kihívásai is szóba kerülnek, megspékelve egész izgalmas válaszokkal, csak éppen kár, hogy ezek szinte alig látható (értsd jól elrejtett) mutatókon csapódnak le. Azt gondolnánk továbbá, hogy a játékos végig két kézzel kapaszkodik a kormányrúdba, nehogy a nép kicsavarja a kezéből, ha már egyetemek és kórházak helyett nyíltszíni fejtésekkel, barakkokkal örvendeztette meg a plebset, de a választások az abszolút hatalmat nem érintik. Ami még fontos, hogy bizonyos intézkedésekhez a parlament jóváhagyása szükséges, ám a jelképes (baloldal, centrum, jobboldal) pártoknál ebbe sem rokkanunk bele, csak tessék a lobby gombot szorgosan nyomogatni.
Harcra fel!
Tegyük fel, hogy az ország működik, zajlik az élet, nő a GDP, a hadsereg is szépen combosodik, tehát gépesített alakulatok, speciális osztagok, helikopterek, és repülőgépek várják, hogy történjen valami. Nos, a háborút elég könnyű nyélbe ütni, átküldjük a kémet, hogy a szomszéd tartományra gyártson valami hihető jogalapot (cassus beli), közben válogatott sértéseket címzünk a kiválasztott ország vezetőihez, és bejátszhat egy kis embargó is, hogy a 75-nél kisebb dipo viszonyszámot elérjük a hadüzenethez. Átmegy a sereg, egy külön kis ablakban lerendezi a szomszéd seregét, és a háborús pontszám alapján követelhetünk területeket, teljes lefegyverzést és hasonlókat. A külön kis ablak a valós idejű csatákhoz szerintem az alkotás egyik leghangulatosabb eleme, leszámítva, hogy olyan háborúk is létrejönnek, amikhez a reálpolitikának semmi köze. Oroszország például hadat üzent a lengyeleknek, de hogy miért, azt csak az MI tudja, majd a középső területeket megszórta atommal – fogytak a katonák, én pedig féltucat töltet után azt gondoltam, lett egy új radioaktív sivatag Kelet-Európában, közben meg az ipar vidáman zakatolt tovább, és a lakosság sem volt boldogtalan (holott csótányokon kívül nem lehetne ott más életforma). Az ENSZ, a NATO, és az EU sem kérdezte meg, hogy az orosz kispajtások miért lövöldöznek atommal!
Az utolsó szó jogán…
Early accessben van még a drágaszág, avagy a Realpolitiks 2-n még bőven lehet mit pofozni, és kell is, mert a németeknél például elég bevinni a teljes államkincstárat a tőzsdére, és utána kis szerencsével örök életig habzsi-dőzsi van. A diplomáciai kapcsolatok felvételénél az MI is elég passzív, és a fene tudja, hogy az indonéz titkosszolgálat miért vesztegeti európai államokra az energiát… Egyébként jó kis játék lehetne, a COVID-szcenárió ráadásul cefet nehéz, de hiányzik belőle az átláthatóság és a variancia – legfőbb baja, hogy minden ország nagyon hasonló eseménykészletből dolgozik.
