Üdv mindenkinek 2023-ban, ez itt az első idei Radar alatt! Elég furcsa egy összeállítás a mostani, mivel a legjobban talán a korai hozzáférésben lévő címek tetszettek, ráadásul pont azok, amelyek rendesen ellátták a bajomat – nem is egyszer. Ez valami amerikaias „új év – új én” dolog lehet, ami kissé aggasztó, de komoly önelemzés helyett nézzük inkább a kínálatot.
Zero Sievert Early Access – Escape from 2Dkov
A kimenekítéses (kimenekítős?) játékok jelenleg elég népszerűek, csupán egyetlen gond van velük: FPS/TPS-ként elég magas a belépési küszöbük, legyen szó akár hardverről, akár a hozzájuk szükséges képességekről – többnyire ugyanis más játékosok ellen kell helyt állni. A Zero Sievert ellenben 2D pixelgrafikát használ, és (legalábbis egyelőre) egyjátékos módban élhetünk túl a zord posztapokaliptikus világban. Bár ettől még nem lett sokkal könnyebb a dolog.
Tartozom egy vallomással (ami az engem néha olvasókat nem lephet meg túlságosan): iszonyatosan béna vagyok ehhez a játékhoz, és rendszeresen túl sok kockázatot vállalok ahhoz, hogy túléljem. Ennek ellenére kedvelem, és a kipróbálásán túl is vissza-visszanézek kegyetlen világába. Viszont még eléggé az elején tartok, így fogalmam sincs, hogy meddig van kész, mik a korlátai – az biztos, hogy nehézségi szintek még nem kerültek be. Szerencsére azért már bőven van mit túlélni, zsákmányolni, fejlődni és craftolni azoknak, akik ilyen formában is élvezik a műfajt. Ugyanakkor a játék optimalizációja még messze nem az igazi, a pályák létrehozása és benépesítése néha percekig tart (a dinamikus füvet érdemes letiltani), emellett a felépítése sem túl kezdőbarát. Éppen ezért a játék árát egy kicsit borsosnak érzem, főleg azok számára, akik nem a zsáner megrögzött rajongói. Azonban még csak a 0.29-nél járunk, szóval pár hónapon belül, megfelelő fejlődéssel, bővüléssel, esetleg co-op kiegészítéssel már szélesebb körben is sokkal jobb ajánlat lehet.
Siege of Dungeon Early Access – Kalandok és halálok
Eléggé fura hibridet köszönthetünk a nevében is furcsa Siege of Dungeon személyében. Alapvetően sima kazamata-felfedezős kis taktikai roguelite lenne, a koncepciót azonban megbolondították pár extrém vonással – elsősorban azzal, hogy ketyeg egy visszaszámlálás. Emiatt csak adott számú körünk van lejutni a többszintes régiók főgonoszához, így néha szét kell válnia a csapatnak, ha nem akarjuk, hogy gyorsan véget érjen egy menet. További módosítás, hogy roguelite jelleggel, ezen menetek között csak néhány relikviát nyithatunk meg (legalábbis egyelőre). Ó, és még egy kis apróság: a játék piszok nehéz, az első pár alkalommal még a Goblin-szintek fővezéréig is nagy kunszt eljutni. Igaz, a nehézségi szintet nagyban befolyásolják a nagyobb bunyók után és szintváltáskor kapott relikviák is, jobbára ugyanis ezeken áll vagy bukik a sikerünk. Amennyiben nem dob pár igazán hasznosat a véletlenszámgenerátor, úgy már az első szinten is sokkal nehezebb dolgunk van a helyi góréval.
A játék a verziószáma alapján körülbelül a korai hozzáférés felénél jár, így a pixelgrafikás tálalása ugyan nagyjából már rendben van, a szövegeit viszont nem ártana átnézni, a zenéje pedig többnyire eléggé jellegtelen. Ezek viszont csak apróságok, ami lényegesebb lenne, az az, hogy kapjunk pár további, választható karaktert a jelenlegi 4 mellé (országomat egy tankért!), több olyan buildet ami életképes, és az irányításon is lenne mit fejleszteni. Mindezek ellenére a Siege of Dungeon már most is remek kaland és kihívás, ráadásul tisztességes áron, plusz (a bizonytalanabbak legnagyobb örömére) demo is van hozzá.
Disaster Band – Katasztrofális kaszálás
Amikor szóba kerül (igen, ez még mindig téma), hogy miért nem kedvelik egyesek az Epic Game Store-t, az egyik jogos felvetés, hogy nyitáskor például mennyire kevés funkciót tudott ellátni a Steamhez képest, holott csak le kellett volna másolnia az ottaniakat. Ugyanez a helyzet a Disaster Banddel is, aminek a készítői nyilván látták, hogy a Trombone Champ vicces, menő, emellett a nagyobb streamerek éltetik, ezért úgy érezhették, gyorsan össze kéne dobniuk valami hasonlót – esélyesen anyagi okokból.
Igazuk is volt, főleg, hogy két fontos helyen is továbbfejlesztették az eredeti receptet: egyrészt kaptunk multiplayer lehetőséget, négy választható hangszerrel és szólammal, másrészt bárki gyárthat számokat a Workshopban. Ennyi akár elég is lehetne a sikerhez, amennyiben minden más is működne. Úgy fest viszont, hogy ezek implementálása során túlságosan is elfáradtak a fejlesztők, hiszen teljességgel logikus lehetőségeket és életminőségjavító funkciókat sikerült kihagyniuk (például az adott szólamhoz ajánlott hangszer jelzése, kiválasztott szám megjegyzése és a többi), köztük olyanokat, amiket elég lett volna átvenni a Trombone Champből (időzítés teszt, scroll speed). A grafika is sokkal gyengébb (gondolom siettek), a humorosnak szánt kamu idézetek véletlenszerű mixelése pedig inkább szemforgató – emellett az eredeti repertoár is kevés. Ja, és a játék töltés helyett néha kifagy, szóval bőven lenne min javítani. Viszont, ha többen játszanak együtt, annak eredménye tényleg katasztrofális, méghozzá a szó legszórakoztatóbb értelmében – olyan Egyiptomi Katonai zenekar módon. Viszont, amíg nem pofozzák ki a játék hibáit és hiányosságait (nem úgy tűnik, hogy sietnének vele), addig marad: 65%
Golfie – Egy gyors pakli golf?
Először a júniusi Radarban szerepelt a Golfie korai hozzáférésű verziója, mostanra pedig beérett az 1.0 (sőt, már a 1.0.4) verzió is. És mit adott nekünk a hivatalos megjelenés? Többjátékos módot. Persze, voltak azért egyéb változások is az elmúlt fél évben, hiszen lettek például új kihívások, de főellenfeleket is kaptunk meg persze új lapokat és perkeket – a „miniboss” pályák nehezítéseiről már nem is beszélve. A lényeg azonban nem változott.
A véletlenszerűen generált (de seed alapján újrajátszható) térkép szálain haladunk előre, a feladatunk pedig minden esetben a labda eljuttatása a lyukba – méghozzá kártyák kijátszásával. Ez a megoldás egyébként még mindig elég furcsának tűnik számomra, de szerencsére működik, szóval nem panaszkodom. Egyedül az extrém módon szűk szobákban jelenthet gondot, hogy a kamerát megfelelő helyzetbe hozzuk, hiszen nem árt a labdát és a tervezett utat is normálisan látni. Mivel az utunk végéig nincsenek ellenségek, a nehézséget az egyre bonyolultabb és hosszabb pályák jelentik, amiken persze egyre könnyebb lesz vízbe, lávába, vagy egyéb akadályokba ütnünk a „főszereplőt”. Emiatt eleinte bőségesnek tűnő energiánk hamar megcsappanhat, és persze az előírt ütésszám feletti lendítések is újabb energiába kerülnek. Így az amúgy békés, egyszerű labdázás könnyen pánikba fordulhat a térkép utolsó harmadában (kivéve persze Free play módban) – de a roguelite mechanikáknak hála vereség esetén sem távozunk üres kézzel. Ettől függetlenül a Golfie, kissé fura lapjai és játékmenete miatt még így is rétegjáték marad, de éppen ezért lehet ideális (főleg egy leárazás alkalmával) annak, aki egy kis különlegességre vágyik. 70%
Gross – Lakókocsi defense
Legnagyobb örömömre annyi toronyvédelem (tower defense) készült már az évek során, hogy egészen komolynak mondható alműfajok sarjadtak ki az alapkoncepcióból. Az egyik ilyen a hősöket használó 3D-s variáns, ami általában FPS/TPS nézetet jelent, melyhez meglehetősen akciódús játékmenet társul. A Gross-ra ez különösen igaz, mivel védelemre szoruló bázisunkat olykor minden irányból támadhatják, amíg ki nem építjük az ilyenkor szokásos védvonalakat és labirintust. Ráadásul a használható tornyok eleinte nevetségesen gyengék, így a zombiirtás nagyja ránk marad – természetesen most is a tűpontos fejlövések jelentik a legjobb orvosságot. Bár több hasonló címmel játszottam már, nem rémlik, hogy bármelyikben is találkoztam volna ennyire sokat bíró ellenfelekkel (akár már a játék legelején) –, cserébe a támadóhullámok között békésen összegyűjthetjük az előző hordából kiesett pénzt, amelyből aztán helyrepofozhatjuk a védelmünket. Emellett megfontolandó taktikai lehetőség időnként magunkra húzni a tornyokon átjutott zombikat, mivel a mi életerőnk relatíve gyorsan visszatöltődik, lakóautónkké viszont csak a pályák között.
Mivel egy apró stúdió játékáról van szó, a grafika némileg baltával faragott, (ugyanakkor stílusos, és nem kell hozzá RTX 3080 sem), a hangok elég jók, a történeten pedig látszik, hogy igyekeztek a srácok-lányok. Azért a nehézség kiegyensúlyozására még érdemes adni egy kis időt a készítőknek, hátha közben azt is megoldják, hogy tudjunk menteni a hullámok között, és ne kelljen újrakezdeni az egyre hosszabb szinteket. Idővel tehát nagyon kellemes játékká nőheti ki magát a Gross. 70%
Sailing Era – Tengernyi mechanika
Elismerem, a Föld körbehajózása nem kis feladat, hiszen egy jó kapitánynak sok mindenhez kell értenie a cél eléréséhez, de néha még így is azt éreztem, hogy a Sailing Era kissé túlzásba vitte az élmény átadását. A játék elemei között ugyanis van vizuális novella, RPG, menedzsment, kereskedelem, hajózás, navigálás, tengeri csata, fedélzeti auto-harc, párbaj kő-papír-olló alapon, körökre osztott szárazföldi felfedezés, adatgyűjtés és iratfordítás és a többi. Ráadásul mindezt négy különböző karakterrel kezdhetjük el, a világ négy eltérő pontjáról indulva. A navigációt különösen komolyan veszi a játék (legalábbis amíg nem szerzünk az útvonalak lejegyzésére alkalmas térképészt), és csak hozzávetőleges információkat ad a célállomásoktól, így elsőre sikerült vagy 1000 kilométerrel arrébb keverednem, majd minden pénzem ráment, hogy hazaérjek Kínába – még úgy is, hogy közben Japánszerte jókat kereskedtem. Saját tapasztalataimból kiindulva tehát azt mondom, hogy érdemesebb mindenkinek inkább Európában kezdenie, ahol azért ismerősebb lehet a térkép. Meg kipróbálni a demót, hogy kiderüljön, mennyire érződik töménynek ez a játékmechanikai turmix.
A kismillió elem azonban elég jól összeáll, mihelyst túlestünk a rengeteg oktatólap elolvasásán És sikerült megjegyezni az összes lényeges elemet. Aki szeretne akár 100 vagy még több órát eltölteni a millió lehetőség mikromenedzsmentjével, az a Sailing Erával is megtalálhatja a számítását. Aki viszont inkább Sid Meier’s Pirates-szerű, vagy még könnyedebb hajózásra vágyik, az jobban jár a hónap másik tengeri kalandjával. 72%
Sail Forth – Békés áramlat
Ami pedig a Sail Forth nevű egyszerű, békés játék, aranyos 3D-s kinézettel. A program talán még a Cozy kategóriába is belefér, annak ellenére, hogy azért akad benne némi harc. Az irányítás viszonylag egyszerű – bár azért billentyűzeten nem olyan kényelmes a vitorlát kanyarodás közben széliránynak megfelelően forgatni, mint kontrollerrel. Célozni meg persze épp billentyűzettel könnyebb, de az ehhez járó időlassításnak hála a kezdő konzolosok és a kisebb gyerekek is boldogulnak majd vele – elmondható tehát, hogy tényleg sikerült viszonylag békésre venni még a tengeri ütközeteket is.
Az újabb térképszeletek és játékmechanikák is nyugodt ütemben érkeznek, miközben szépen lassan növeljük a flottánkat, érdekes helyek, kifosztható ládák, és persze horgászatra alkalmas pontok után kutatva – gyakran gyorsutazással. Természetesen a világ más lakóival is összefuthatunk, akik szinte mind elég excentrikus karakterek, és ugyan bőségesre írt szövegeik miatt nem fogják elnyerni mindenki tetszését, engem többnyire szórakoztatottak. A Sail Forth nem igazán az a játék, amin érdemes koncentráltan végigrohanni (persze azt sem tiltja semmi), inkább kisebb adagokban, például esti lazításnak ideális. 75%
Handshakes – Csapjunk bele!
A Handshakes is egy egyszerű és békés játék, ám ezúttal a logikai fajtából, amiben a feladatunk elérni, hogy a pályákon feltűnő két szereplő kezet foghasson egymással. Ehhez csak az adott mértékben meghosszabbítható gumikezüket használhatjuk, amivel – a műfajban megszokott módon – néha arrébb kell tolnunk ládákat, vagy ajtókat kell kinyitnunk a megfelelő kapcsolókkal. Tényleg semmi különös, már azon kívül, hogy a Handshakes elméletben kétfős, kooperatív játék lenne egy billentyűzeten, de természetesen egyedül is nekivághatunk. Az összesen 30 szint teljesítése elég könnyűnek tűnt (vagy csak pont egy rugóra járt az agyam a készítőkkel), így egy-két óra alatt könnyedén a végére tudunk érni az összes feladatnak. Legalábbis, ha a megszerezhető teljesítmény kedvéért nem akarjuk összehozni a 10 perces speedrunt. A játék egyébként teljesen ingyenes, szóval már csak ezért is megéri kipróbálni valami komolyabb kaland közben. 80%
Hát ennyi volt a 2023-at indító extra adag a kisebb, érdekes címekből. Nem kizárt, hogy az év első hónapjaiban még kicsit visszafogottabb tempót diktálunk, de szinte biztos, hogy idén is ömleni fognak az indie-játékok, amikről hónapról hónapra mi is rendszeresen beszámolunk. Akár így, akár különálló cikkben.
