A forróság maradt, de újabb indie-k jöttek: az élet körforgása, vagy ilyesmi. Persze már közeleg a valamivel jobb idő, és lassan befutnak a nagyobb kiadók játékai is, de azért még mindig akadnak bőven ígéretes, kisebb címek – még ha ebben a hónapban nem is mindig választottam olyan szerencsésen, mint máskor.
Catizens (Early Access) – RimiaúWorld
A városépítés és kolóniaszimulálás elég népszerű műfaj manapság, így nem könnyű kitűnni a mezőnyből. Kivéve persze, ha valaki macskákkal dobja fel a zsánert. Amellett, hogy ezzel a húzással nagyot lehet aratni a neten, arra is remek, hogy eltakarjuk az MI hiányosságait. Végtére is teljesen természetes, ha egy macska nem azt teszi, amit kérünk tőle. Azért az esetek többségében végrehajtják lakosaink az utasításokat: fát vágnak, épületeket húznak fel, káposztát termesztenek meg ilyesmik. Csak gyakran elhúzódik a feladat, mert előbb alszanak még kétszer-háromszor – ebédszünetekkel. Ráadásul rengeteg nyavalyájuk is akad, ami rontja a hangulatukat, és ezzel teljesítményüket, mellyel meg az időzítettebb feladatokat borítják fel. A terepen rohangáló ellenségek meg időnként minden számításunkat keresztülhúzzák.
Tényleg olyan ez, mint macskákat terelni. Emellett az irányítás is kissé döcögős és ügyetlen, a pályákat ellepő köd közepette navigálni a csapattagokat meg kimondottan bosszantó. Mivel azonban éppen csak megkezdődött a korai hozzáférés (0.18.r49-es verzióval), rengeteget fejlődhet még a Catizens, remélem fog is, mert idővel egy kellemes kis városépítős cím lehet belőle, nem ilyen kis borzalmacska (még csak nem is sajnálom!). Az biztos, hogy visszanézek egyszer, mert ugye macskák.
Backpack Hero (Early Access) – A hátizsák ereje
Néha furcsán esnek egybe a dolgok, például a Save Room és a Backpack Hero viszonylag közeli megjelenése, de szerencsére itt szó nincs a szórakoztatóiparban gyakori „hommage-ról”. Bár mindkét játékban a tárgyainkat kell rendezgetni, a júniusi Radar alattban szereplő Save Room tisztán logikai cím, míg a Backpack Hero körökre osztott taktika, sőt roguelike. Utóbbi elég fontos eltérés, mivel ezúttal nincs feloldható fejlődés a nekifutások között, mindig ugyanonnan kezdjük. Legalábbis egyelőre, hiszen a korai hozzáférés alatt azért még változhatnak a dolgok.
A lényeg persze továbbra is a tárgyaink rendezése, ám ezúttal már használnunk is kell azokat. A kisebb labirintusokban ugyanis rendszeresen belefutunk majd ellenfelekbe, akikkel meg kell küzdenünk. A jelenleg elérhető három karakter ehhez ráadásul eltérő mechanikákat kapott. Egereink például simán csak ütnek vágnak azzal, ami a kezük ügyében van. A taktikai változatosságról a tárgyak kölcsönhatása és pozicionálása gondoskodik. A béka egyfajta szerencsekereket kapott kiegészítőnek, körönként használható extra lehetőségekkel, míg a robot mosómedvénél egy elektromos hálózatot előre felépítve használhatunk tárgyakat. Elismerem, utóbbival meggyűlt a bajom, ezért is a gyenge magyarázat. A játék maga ellenben nagyon megtetszett (főleg miután sikerült pár jó menetet összehoznom), így izgatottan várom a fejlesztéseket, és mindenkinek ajánlom minimum a demó kipróbálását.
Book Quest – TL:DR
Az indie előnye a sokszinűség és bátorság, valamint az, hogy szinte minden résjátéknak megvan a maga közönsége. Így aztán csak jó szórakozást kívánhatok azoknak, akiknek bejött a Book Quest, azoknak viszont, akik még nem próbálták azt ajánlom, hogy ne is tegyék, amíg nem ingyen, vagy valami hasznos csomagban bukkan fel.
A Book Quest egyfajta régi idők Zeldája szeretne lenni, csak úgy fest, mintha valaki első alkotása lenne. Valaki olyané, aki látott már játékokat, csak nem pontosan tudja mitől működnek jól – vagy inkább csak haveri körbe szánta eredetileg az alkotását. Az alaptörténet fura, a párbeszédek komolytalanok, de paródiának humortalanok. Az irányítás suta, pocsék tárgykezeléssel, unalmas harccal, még unalmasabban túlnyújtott körberohangálós „felfedezéssel”. Az egyetlen változatosságot a nézet- és hangerőváltással járó mini ügyességi játékok jelentenék (pl. egy fapados Super Mario), de az irányítás gyengeségei miatt ezek is inkább idegesítők. Elsőre olyan érdekesen furának tűnt a játék, ezért is lettem rá kíváncsi, de sajnos jelenlegi állapotában inkább kiábrándítóan fura. 40%
Sir Whoopass – Sir Tréfarépa kalandjai
A Book Quest indító pár sora tökéletes lenne ide kopipasztázva, bár attól tartok ez a megoldás annyival kifinomultabb humor lenne a Sir Whoopass által képviselthez képest, hogy a játék elsírná magát szégyenében. Ez a cím ugyanis vicces, meg nagyon vicces is, és persze rettentő vicces, amolyan modern viccesjáték szinten, azaz a narrátor folyamatosan süti el a poénokat, és olyan gyakorisággal dönti le a 4. falat, ami már Deadpoolnak is sok lenne. Persze bőven lesz, akinek bejön, hogy állandóan a videójátékokra hivatkoznak, és ha valakinek vicces neve van, azt két perc alatt ötször elmondják, hogy BIZTOS leessen a poén. De esetükben is kérdés, hogy ez elviszi-e vállain a többi elemet.
Mert a humorparádé alatt egy nyílt világú, kardcsapkodós akciójáték dolgozik, csak nem valami jól. A harc közepes, nem túl pontos, nem is igazán érdekes, legfeljebb az időnként nyakunkba szakadó túlerő miatt lehet izgalmas. A nyílt világ leginkább sok futkosást jelent, néha véletlenszerűen körénk dobált ellenfelekkel. A grafika nem rossz, bár nem igazán részletes vagy látványos, de nem is eszi komolyabban az erőforrásokat. A zene túl modern a fantasy környezethez, talán éppen ezért kedveltem legalább rövidtávon. Azt hiszem ez tipikusan az a cím, aminek nagyon kéne egy demo a csalódások elkerülésére, ennek hiányában pedig ajánlott legalább pár játékmenet-videó megtekintése. 65%
Vestaria Saga 2: The Sacred Sword of Silvanister – Nosztúlgia
Ha valakinek netán a klasszikus Fire Emblem jutna eszébe a játékról, az nem véletlen, mivel ugyanaz az alkotó áll mögöttük. Ennélfogva rajongóknak kihagyhatatlan volt az első rész, ahogy ez is az. Kevésbé elkötelezett érdeklődők is talán jobban járnak, ha az elejéről kezdik a várhatóan idővel trilógiává bővülő sorozatot – de ez azért nem kötelező. Főleg, ha nem annyira a történet és a szereplők sorsa érdekel valakit, hanem a körökre osztott csaták.
A játék külseje nosztalgikusan fapados, ahogy irányítása is (a teljes képernyős mód például nem működik normálisan). A szövegíró teljesítménye némileg megosztó lehet, bár a magam részéről szórakoztatónak tartottam az ellenfelek időnként gügye félmondatait. A csaták, és az azoknak helyet adó térképek viszont remekül sikerültek. A nehézkes kezelés és minimális kényelmi funkciók miatt ugyan nem való mindenkinek, de a régi Fire Emblemek vagy csak klasszikus taktikus címek kedvelői sok kellemes órát tölthetnek vele. 70%
Blossom Tales 2: The Minotaur Prince – Zeldasztikus Labirintus
A Blossom Tales ugyan folytatás, de több száz évvel az előző rész után játszódik, így akinek az kimaradt, legfeljebb néhány visszautalást veszíthet. A történet ugyanis mindkét játékban egy nagypapa esti meséje. Ebben a részben a remek Fantasztikus labirintus nyomán: hősnőnk dühében megidézi a Minotaurusz királyt, hogy eltüntesse idegesítő öccsét, majd ráébredve tettére, elindul visszaszerezni testvérét.
Ehhez zeldás felülnézetben kell kalandozni, zeldás kazamatákat felderítenie és zeldás főellenfeleket legyőznie. A készítők szokás szerint nem is titkolják, hogy milyen játékot és történetet akartak megeleveníteni (én talán még a The Adventure Pals-t is idesorolnám a stílus és humor miatt), a játékosokat pedig cseppet sem zavarja a nem túl eredeti felállás, mivel a kombináció nagyon kellemes. A grafika ugyan elég pixeles, de stílusos, a zene kellemes és illik a műfajhoz. A játékmenet nagyvilági része alapvetően nyugodt a körülöttünk mászkáló ellenfelek ellenére, viszont minilabirintusok némelyike elég komoly kihívást jelent. Így minden adott a sikerhez. Ó, és van stamina, meg gurulás, szóval ez valójában Dark Souls. 85%
Ebben a hónapban nem mindig választottam annyira jól, mint általában. Szerencsére azért így is találtam olyan alkotásokat, amikkel igazán jól szórakoztam, a réteg(ebb)játékok pedig majd valaki más kedvencei lesznek, talán. Fő az optimizmus, főleg, hogy már szállingóznak az szeptemberi címek.
