Hiúság, meg minden, de szeretem, amikor igazam van. Legutóbb azzal zártam, milyen jó sok indie-t nézhettem meg a hónapban, és még nagyon jók is voltak köztük, így remélem, ez folytatódik. És folytatódott. Na, jó, kissé P2W módon, mert két játék a saját szülinapi ajándékomból került bele az összeállításba, de hé, do you guys not have wallets?
Golfie (Early Access) – 18-ra lapot
Mi jut legtöbbünk eszébe, ha azt halljuk, minigolf? Naná, hogy a roguelite kártyás játékmenet! Végül is tényleg szinte mindenből lehet deckbuildert készíteni. Sőt, a minigolfnak még jót is tehet ez a kissé extrém csavar, hiszen így nem kell tizedmásodpercre pontosan kattintani, hogy elég erősen és pontosan üssük meg a labdát. Elég, ha épp megfelelő kártyánk van, jól számoljuk ki a röppálya végét, és még némi szerencsénk is van. Szóval nem nyerünk automatikusan, de sokkal könnyebb a dolgunk. Ugyan a Golfie még nagyon korai hozzáférésű (hivatalosan 0.1.0.9 volt, amikor elütögettem vele némi időt), de elég jól működik. A véletlenszerű pályák nehézsége változó, de általában nem kimondottan aljas (azért a vámpírkastély néha az), ráadásul van 7 „életünk”, amibe belefér párszor túlfutni a megadott ütésszámon, vagy mondjuk lávába ütni a labdát. A kártyák eleinte nem túl változatosak, de hát ez a rogue-lite műfaj velejárója, és pár óra játékkal már feloldhatunk néhány érdekesebb lapot és kiegészítőt, meg persze külsőséget. Ellenfél pedig egyelőre nincs, így az egész játék békés, kellemes, pihentető szórakozás, amit érdemes kipróbálni, de legalábbis figyelemmel kísérni.
Riftbound – Plants vs. csontik
Ahogy a Dwerve kapcsán említettem, egyrészt eléggé kedvelem a toronyvédelem műfajt, másrészt a közelmúltban akadt egy kisebb csalódás a felhozatalban. Igen, ez az. Az alapok egyszerűek: sáv alapú védelmet játszunk, elementálokkal, csontvázak ellen. Kiváló ötlet, mivel mindig jól jön egy PvZ-klón, ha már az eredetit kinyírta az EA. Elég is lett volna nagyjából ugyanazt a receptet követni a sikerhez. Azonban a Riftbound nagyon lassan hoz be újabb „tornyokat”, és egy elég ötletes bossfight kivételével ellenfelekből is túl kicsi a változatosság, az első, olyan tucatnyi pályán. Egyedül a varázslatok száma és kombinációja szívderítő valamennyire, de ott is lassú a fejlődés. Azóta már egyszer átdolgozták az első fejezet ütemezését, de még mindig nem az igazi. Ráadásul a pályák maguk is nagyon lassan indulnak be. Ahelyett, hogy egyből felhúzhatnánk egy alapszintű védelmet, és jöhetnének a rosszfiúk, gyakran teljesen nulláról kezdünk. Idővel (a játékban) talán beindulhatnak az események, és idővel (a való életben) még feszesebbre vehetik a ritmust. Én meg idővel (a való életben, hacsak nem szimulációban élünk) talán visszanézek ezt ellenőrizni, de addig bőven akad jobb cím a műfajban. 55%
My Lovely Wife – Modern románc
Egy újabb tipikus romantikus történet: a fiú megismeri a lányt, egymásba szeretnek, összeházasodnak, a lány meghal, a fiú szukkubuszokat idéz meg, hogy felélessze a lányt… Elnézést a spoilerért, de ez tulajdonképpen az oktatórész története. Amíg zajlanak a játékindító események, megismerjük a menedzser-rendszer felét – feleségünk ugyanis csak sztárképzőbe és énekelni jár, míg a démonok már BDSM úrnőként is dolgozhatnak. Pláne, hogy a pénz mellett a nemi vágy is fontos erőforrás a játékban, sőt a legfontosabb. Aki ismeri a csapat korábbi játékát, a My Lovely Daugtert, az sejtheti, mi várható még a játékmenetben. Mindenki más csak készüljön fel arra, hogy felmerülhetnek morális kérdések. Ja, és a grindre. Mert sajnos a valódinak címkézett befejezéshez elég sokat kell menedzserkednünk (az összeshez meg pláne), miközben a választható feladatok nem túl változatosak, és a véletlenszerű események is rendre ismétlődnek. Másrészt megismerhetünk néhány érdekes démont, akikkel randizhatunk is. Valamit valamiért. 70%
Brigandine The Legend of Runersia – Konzolra szabva
Az új Brigadine igazán különleges darab. Ugyanis egy ezredforduló körüli játék folytatása, ami elég hangos rajongótáborral rendelkezik. Egy részük imádja, hogy egyáltalán készült folytatás, mások kedvenc egységeiket vagy megoldásaikat siratják, amik nem kerültek be a 2020-as Switch kiadásba. Amit sajnos a „nesztek, és örüljetek, hogy van!” elv alapján portoltak PC-re. Ennek megfelelően az irányítása billentyűzettel és egérrel kényelmetlen, sőt idegesítően rossz. Gamepaddal már el lehet boldogulni vele (csak előbb fel kellett cserélni az A/B gombokat, mert ugye konzolháború…), de még így is fájó, mennyire könnyebb, jobb és gyorsabb lenne a közel tucatnyi egységünk körökre osztott tologatása, ha rászántak volna 1-2 hetet a kezelőfelület fejlesztésére. A Brigandine megérdemelte volna, mert egy remek taktikai/stratégiai cím, vizuális novella alapú történetmeséléssel. Rengeteg egységgel, komoly mélységekkel, hatalmas újrajátszhatósági faktorral. Aki kedveli a műfajt, és nálam kevésbé zaklatja fel a kézikonzolokra szabott irányítás, nyugodtan adjon neki egy esélyt. 75%
Attack at Dawn: North Africa – Tankos király
A körökre osztott és valós idejű játékmenet ígérete elég volt ahhoz, hogy érdeklődni kezdjek az Attack at Dawn iránt, annak ellenére, hogy a játékról készült képeken látható katonai jelölésrendszer komolyabb játékmenetet sejtetett, mint amiben kényelmesen érzem magam (és inkább Trau vagy Tika mesternek való). Nézőpont kérdése, hogy jó vagy rossz hír, de igazam lett. A játék elég komolyan veszi a hadműveleteket, amelyek során az egységek morálja gyakran fontosabb, mint a létszámuk. A leállítható valós idejű rendszer szerintem nagyon jól bevált, de bármikor átválthatunk WEGO körökre. Ahogy a megjelenítésnél is választhatunk, hogy szeretnénk-e 3D modelleket látni, vagy vérprofi stratégaként csak a szimbólumokat tologatnánk a térképen. Ezek a kényelmi funkciók sokat jelenthetnek azoknak, akik elmélyülnének a játékban, de attól még nem lesz olyan egyszerű és könnyen kezelhető, mint mondjuk a Panzer Corps, a népszerűbb RTS-ekről nem is beszélve. De, akit ez nem ijeszt el, az remek és összetett csatákra számíthat. 75%
Donut Dodo – Donkey Donut
Őszinte leszek, amikor elém került a Donut Dodo, szinte biztos voltam benne, hogy nem leszünk jóbarátok, ugyanis ügyességi játék, én meg béna vagyok. Másrészt viszont nemcsak a legendás Donkey Kongra emlékeztetett, de a Chuckie Egg-re is. Utóbbi egy ZX Spectrum játék volt a '80-as évek elején, és persze abban is béna voltam, de valamiért mégis szép emlékeim vannak róla. És tulajdonképpen a Donut Dodo-ról is azok maradnak. Jópofa, színes, remekül hozza a '80-as évekbeli egyképernyős platformerek külsőségeit és hangulatát. A feladatunk mindössze annyi, hogy az adott szinten összeszedjük az összes kis fánkot, aztán rávessük magunkat a nagyra, miközben kikerülünk szinte mindent, ami mozog, mert az ártana nekünk. Kizártnak tartom, hogy valaha is sikerül teljesítenem a nehezebb szintjeit, de nagyon szívesen nézek róla speedrunokat, egyfajta bosszúból. 80%
Save Room: Organization Puzzle – Lesz itt rend!
Bizonyos technikai okokból (na jó, félek tőlük), nem játszottam komolyabban egy Resident Evillel sem, de azt még így is tudom, hogy a talált cuccok raktározása elég sok szenvedéssel és lemondással jár bennük, mert szinte sosincs elég hely mindennek. Ebből a helyzetből indult kis a Save Room, ahol 40 szinten át kell egyre bonyolultabb feladványokat megoldanunk, felszerelésünk összepakolgatásával. Ráadásul Resident Evil-külsőségek között, így végre végigjátszhattam egy majdnem RE-címet! Mondjuk, a bonyolultság elég relatív, nekem legalábbis eléggé kézre (vagy agyra) állt a legtöbb feladvány, így 90 perc még arra is elég volt, hogy visszalépkedjek behúzni az összes achievementet. Ennek ellenére a szórakoztató alapötlet és kivitel szerintem bőven megérte az ezért kért, kb. 1,5 eurós árat. 80%
My Name is Mayo 3 – A majonéz mindig drága
Tekintve, hogy ez a 3. rész, az első kettőt pedig már ismerem, nem is volt kérdés, hogy lecsapok rá, és még így is pozitívan csalódtam. Idézzük fel a múltat: a Mayo 1 egy cookie clicker paródiaszerűség volt, fillérekért, csak éppen sütik helyett egy majonézes üveggel a főszerepben. Erre kellett kattintani, olyan 10000 alkalommal, a játék végigviteléhez. Közben azonban minitörténeteket kaptunk, ehhez illően változó hátterekkel. És egy olyan egyéni stílussal és humorral, amitől mindez meglepően szórakoztató volt (főleg egy autoclicker használatával). A 2. rész ezt kibővítette kezdetleges minijátékokkal. A trilógia csúcsa pedig egész komoly filozófiai utazást is biztosít, elég konkrétan, mivel a kattintásadag végeztével spoiler! 10 mérföldet kell lesétálnunk üvegünkkel, erősen begombázott látványelemek, és közepesen őrült minijátékok között. spoiler vége! A kivitelezés megint remek lett, a látvány kedvesen bugyuta, a minimális zeneválaszték miatt pedig bár nagyjából minden más játéknál nyafognék, de itt olyan jól illett a fő motívum a képernyőn zajló nonszenszhez, hogy végig imádtam. 85%
Most már ügyelnem kell rá, mit kívánok következő hónapra, de maradjunk annyiban, hogy érdekes és jóféle indie-ket nekünk, meg egy kicsit több szabadidőt magamnak!
