Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
Enys Men (2022)
1973-ban járunk egy szigeten, Cornwall partjaitól nem messze. Egy női önkéntes (Mary Woodvine) egyedül él ezen a szigeten, és minden egyes nap ugyanazt csinálja: felkel, kimegy egy közeli magaslatra, ahol megméri a talaj hőmérsékletét egy különös virág mellett, majd követ dob egy mély üregbe, végül pedig hazatér. Megírja a napi jelentést, megvacsorázik, olvas egy keveset (az A Blueprint for Survival című könyvet, amely a valóságban a The Ecologist 1971-es számában jelent meg és ez az egyik legkorábbi tudományos figyelmeztetés az apokaliptikus éghajlatváltozásról), majd elalszik és másnap kezdődhet minden elölről. Ahogy egyre távolodik a tavasz, a nő különös dolgokat kezd el látni a szigeten, amik mind egykori tragédiákhoz kapcsolódnak.
(Kép forrása: NEON)
Mark Jenkin író/rendező (Bait) filmje egyáltalán nem adja magát könnyen. Nem mintha annyira brutális vagy véres lenne, egyszerűen csak ember legyen a talpán, aki elsőre értelmezni tudja a látottakat. Néha feltűnik egy fiatal lány, máskor koszos ruhákban álló bányászok jelennek meg a semmiből (a szigeten annak idején történt egy borzalmas baleset a bányában), és a domb tetején álló kő-totem is felettébb furcsa. Mind-mind arra enged következtetni, hogy a sziget múltja tele van gyásszal. Nagyon furcsa folk-horror lett az Enys Men. Mivel kvázi egyetlen szereplőt követ végig, a fényképezés és a zene rengeteget kell, hogy hozzátegyen az élményhez. Maga a sziget szerintem gyönyörű: kevésbé vészjósló, mint mondjuk A világítótoronyban lévő, de ennek is megvannak a maga titkai. A zene pedig egészen hátborzongató. Jenkin ’70-es éveket idéző, szemcsés stílussal, gyors vágásokkal és helyenként rémálomszerű képekkel dolgozik, de az Enys Men még így is csak egy nagyon szűk rétegnek fog betalálni. Elsősorban azoknak, akik szeretnek elveszni egy film értelmezésében és nagyítóval keresni a logikát a szimbolikus képsorok között. Szerintem nincs összesen tíz összetett mondat az egész filmben, lévén ez inkább egyfajta kísérteties utazás egy olyan helyre, ahol megelevenedik a tragikus múlt.
Skinamarink (2022)
Akad egy horrorfilm, ami lényegében nulla pénzből készült, de hatalmasat ment TikTokon, meg Twitteren. Egyesek már az Idegleléshez és a Paranormal Activity-hez hasonlítgatták, mások végig sem tudták nézni, mert annyira kicsinálta az idegeiket. Ez a Skinamarink. Kyle Edward Ball filmje két kisgyerekről szól, akik felébrednek az éjszaka közepén, és azt veszik észre, hogy a szüleik nincsenek sehol, mellékesen a házban az összes ablak és ajtó is eltűnt. Aztán furcsa dolgok kezdenek történni.
(Kép forrása: IndieWire)
Ez egy megosztó film lett. Bár az, hogy "film", már önmagában is kérdéses. A Skinamarink inkább egy élmény. A kép végig zajos, a szereplőket teljes valójukban sosem látni, elfojtott hangok, suttogások, kaparászások hallatszódnak, miközben a gyerekek megpróbálnak rájönni, hogy mi is történik körülöttük. Többnyire állóképekkel dolgozik a film: egy tévét, egy sarkot, vagy valami teljesen hétköznapi dolgot mutat, de mégis eléri, hogy az ember kényelmetlenül érezze magát a látottaktól. Lehet nem este 23-kor kellett volna nekiállnom a Skinamarink-nak, de előhozta minden gyerekkori félelmem a sötéttől. Itt nincs hollywoodi történetvezetés, vagy épkézláb történet. Hosszan kitartott felvételek vannak mondjuk egy sötét folyosóról, és az 1 óra 40 perces játékidő vége felé haladva már én is odaképzeltem olyasmiket, amik sanszosan nem is voltak jelen, csak a képzeletem játszadozott. Azért megosztó film, mert ezt az extrém megvalósítást sokan nem tudják lenyelni. Olyan ez, mint egy ASMR horror. A hideg kirázott többször is, a záró képsoroknál meg pláne. A Lake Mungo óta nem aludtam ennyire rosszul, mint a Skinamarink után. Nem szeretném újranézni, mert akkor megint az a 6-7 éves gyerek lennék, aki éjszaka inkább visszatartja, mert nem mer kimenni a wc-re, olyan sötét van. Ha eddig nem féltél a sötéttől, ezután fogsz.
Missing (2021)
A középiskolás Kaede egy nap arra ébred otthon, hogy az apja köddé vált. Előző éjszaka az öreg zavaros dolgokat beszélt össze-vissza, azt említette, hogy látta a vonaton a sorozatgyilkost, akit fél Japán keres. Vélhetően a nyomába eredt, de már nem tért vissza. Kaede a hatóságoknál süket fülekre talál, ezért egyedül áll neki nyomozni és borzalmas dolgokra bukkan. Ez a sorozatgyilkos Terumi Yamauchi, aki már több ember haláláért felelős és könnyen lehet, hogy Kaede apja is az áldozatok között van. A nyomok egy szigetre vezetnek, egy házba, amely szörnyű titkokat őriz. És nagyjából eddig tudok spoilermentesen mesélni a filmről, ami egyébként rettenetesen jól csavarja a sztorit a végéig. A rendező, Shinzo Katayama egy interjúban elmondta, hogy valós események ihlették, ugyanis egyrészt egy apjához kötődő gyerekkori emlékét írta bele a történetbe, másrészt egy valódi japán sorozatgyilkos, Takahiro Shiraishi esetét, akit 2017-ben kaptak el a hatóságok.
(Kép forrása: IMDB)
A Missing húz egy váratlant azzal, hogy a felénél egy másik karakter szemszögébe helyezi a cselekményt, sőt, még erre is rátesz egy lapáttal később. Olyan témát boncolgat, amit elárulni büdös nagy spoiler lenne, de mégis a film egyik mozgatórugója és egészen borzalmas belegondolni, hogy az egész a valóságból táplálkozik. Bár a Missing (Sagasu) japán produkció, engem a keményebb dél-koreai thrillerekre (I Saw the Devil, The Chaser, Bedevilled, The Yellow Sea és a többi) emlékeztetett. Rettentő jók a színészek, érdekes maga a történet és bár néhol tényleg egészen brutális, megéri végignézni. A befejezés például túlzás nélkül zseniális.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
