Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
Calibre (2018)
Vaughn (Jack Lowden – Dunkirk) és Marcus (Martin McCann – The Pacific) régi haverok, akik elutaznak egy jó messzi, a nagyvárosi élettől távoli skót faluba, hogy közös kikapcsolódásként a közeli erdőben vadászhassanak kedvükre. A vidéki program remekül indul, a helyi kocsmában új barátokra is szert tesznek, sőt, be is csajoznak. Pontosabban csak Marcus, Vaughn-t várja haza az asszony, meg a hamarosan születendő gyermeke. De ettől függetlenül ő is jól szórakozik, fogy a sör, vidáman telik az éjszaka. A két férfi másnap el is megy a falu melletti, hatalmas erdőbe, hogy végre utazásuk céljának is eleget tegyenek, azaz vadásszanak. Némi bóklászás után rá is találnak a megfelelő vadra, a gyanútlan őz épp előttük legelészik. Marcus átadja a terepet barátjának, hogy az végre lőhessen egyet életében először. Csakhogy a lövés célt téveszt, és Vaughn az őz helyett egy kisfiút talál el, aki azonnal életét veszti. A tragédiát csak tetézi, hogy előkerül a fiú apja is, aki a fájdalomtól nem képes józanul gondolkodni, és a puskát a gyilkosra emeli. Őt ekkor Marcus lövi agyon. Immár mindkét férfi gyilkossá avanzsálódott, de amíg Vaughn vissza akar menni minél előbb a faluba, hogy elmondhassa a történteket, addig Marcus meg van győződve róla, hogy ezzel a saját halálos ítéletüket írnák alá. "Gondolj a feleségedre, gondolj a születendő gyerekedre!" – mondogatja kétségbeesett barátjának. Vaughn végül kötélnek áll, és vonakodva bár, de segít eltűntetni a két hullát, akiket persze a falubeliek rövidesen elkezdenek keresni, a két férfi pedig hiába próbálja titokban tartani a történteket, az igazság előbb-utóbb a felszínre tör. Nem túl egyedi történettel operál a Calibre, de legalább félig-meddig tisztességes módon teszi. Nem öncélúan véres, inkább a lelki vívódásokra megy rá.
(Forrás: TV Guide)
Ghost Stories (2017)
A Ghost Stories eredetileg egy színdarab volt, onnan került át a képernyőre. Angol horrorfilmről lévén szó valami egészen ijesztő végeredményt vártam, és az az érdekes, hogy az antológia-filmként is felfogható Ghost Stories ezt hozta is. A film főszereplője egy Phillip Goodman nevű pasas, aki sarlatánokat és különféle tévés-, illetve paranormális csalókat leplez le. Biztos benne, hogy szellemek, kísértetek, démonok és egyéb túlvilági lények nem léteznek. Hite viszont meginogni látszik, mikor meghívást kap egy számára elismert – és régóta halottnak hitt – kutatótól, aki a kezébe nyom három ügyet, melyekről azt állítja: ezek majd megváltoztatják Goodman hozzáállását a témához. Cáfolja meg őket, ha tudja! – mondja neki, és útjára engedi a szkeptikus férfit. Goodman felkeresi a három ügy "áldozatát" és egyenként megismerhetjük lidércnyomásos történeteiket. Szerény véleményem szerint az első a leghatásosabb. Ebben Tony Matthews (Paul Whitehouse) éjjeliőr épp egy ódon, lepusztult elmegyógyintézetben teljesít szolgálatot, naná, hogy késő este. Ahogy az ilyenkor várható, egyre furcsább dolgok kezdenek történni körülötte: elmegy az áram, lépteket, kopogásokat hall, a rádió meg random bekapcsol. Hamar el is indul hát kivizsgálni a zajok forrását, melyek egy alagsori folyosóra vezetnek, ahol egy lelakatolt ajtó mögött olyasmivel találja szembe magát, amitől még évek múltán sem képes megszabadulni. Itt szeretném elmondani, hogy ez a rész lazán hozza a James Wan-féle horrorok hangulatát, a gyermekkísértet rekedt hangján elhangzó "dada!" pedig simán a frászt hozhatja az edzett horrorrajongókra is.
(Forrás: Movie Mania)
A második sztori szereplője Simon Rifkind (Alex Lawther – Black Mirror, End of the F*cking World), aki egy éjszaka hazafelé tart szülei "kölcsönvett" kocsijával, de lerobban egy elhagyatott erdei bekötőút közepén. Valami pedig ólálkodik a kocsi körül a rideg sötétben. Ez a történet se rossz, de érdekes, hogy a jelenben játszódó jelenetei sokkal ijesztőbbek Simon lakásában (fényes nappal!), mint a visszaemlékezésben. Gondolok itt például a konyhában háttal álló két szülőre, vagy az emeleti szobában futkosó alakra, akiről persze Simon állítja, hogy nincs is ott senki, összezavarodott, kapkodó viselkedése azonban gyanúra adhat okot. A harmadik sztori középpontjában pedig Mike Priddle (Martin Freeman) áll, akit egy poltergeist kísért otthonában, és valami köze van az egészhez Mike kórházban fekvő feleségének és születendő kisbabájának. Jól megvalósított, de klisés (helló, Más világ!) rész ez, bár lényege egyébként is az, hogy átkösse az eddig történteket Goodman személyére, akinek szembe kell néznie végre múltjával. A film vége ilyen szempontból hatásos, a szálak összeérnek, megtudhatjuk, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a látszólag különálló történetek. A Ghost Stories érdemi ereje a hangulatkeltésben rejlik. Lépten-nyomon visszaköszön David Lynch korai, szürreálisabb munkássága, az Eraserhead konkrétan meg is idéződik. De jó példák még a már említett háttal álló szülők Simon lakásában, illetve az elmegyógyintézet manökenekkel teli szobája. Ezek baromi nyomasztóak, és a film természetesen alapoz is rájuk, a jumpscare-ijesztgetések innen sem hiányozhatnak. Persze ez itt nem hátrány, jól vannak időzítve és nem lógnak ki a cselekményből. Összességében a Ghost Stories számomra kellemes meglepetés volt, jóval kevesebbet vártam, de rendkívül pozitívat csalódtam. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy Lynch is megidéződik benne itt-ott.
Mandy (2018)
Red és Mandy boldogan, nyugalomban élnek a vadonban, de mivel semmi sem lehet tökéletes, az idilli kép hamar szertefoszlik. Egy vallásos szekta szemet vet Mandy-re, és hamarosan túlvilági rémségeket segítségül hívva betörnek a szerelmespár házába, a tragédia pedig elkerülhetetlen. Szerencsétlen Red a történtek hatására teljesen összetörik, és a fájdalomtól megkeseredve hamar felébred benne a klasszikus bosszúvágy. Spéci kaszát (Dante's Inferno vibe) kovácsol magának, és a démonok, illetve a vallási szekta után ered, hogy egyenként levadássza őket. A Mandy lassú, kimért, tényleg olyan az egész, mint egy LSD-trip: fura beállítások, gyönyörű, legtöbbször valamilyen színben úszó képek (ezek egyértelműen az olasz giallokat idézik), és varázslatos, synthwave-ambient zene, ami a korábban elhunyt izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson talán egyik legjobb munkája a Sicario és a Blade Runner 2049 mellett. Itt egyáltalán nem lóg ki az, ha a filmet néha rajzfilmes (!) betétek szakítják meg, de igen gyakoriak a lassítások és a bravúros kamerakezelés is, amik mind hatalmasat dobnak az élményen. Érdemes megfigyelni, hogy milyen szép szimbolikával dolgozik a Mandy, már az elejétől kezdve a levegőben lóg a veszély érzete, a halál a küszöbön toporog. Aztán a film második felére úgy elszabadulnak az indulatok, hogy azt bármelyik slasher elirigyelhetné. Nicolas Cage simán az egyik legjobb alakítását hozza az utóbbi 5-10 évből, és nagyon jó látni, hogy ez az ember még tud, és képes is színészkedni. Az a jelenet, amikor a fürdőszobában leissza magát és üvölt a fájdalomtól, egyszerűen letaglózó, ahogy a film végén a kamerába vigyorgó, vértől mocskos, őrült elmebeteg arckifejezése is beleég a retinánkba.
(Forrás: Digital Spy)
Én a Mandy minden egyes képkockáját imádtam, ami nem is nehéz, hiszen kvázi minden egyes jelenete önmagában is megállná a helyét. Az évek alatt szépen magára talált Nicolas Cage lubickol a szerepben, de mindenképp ki kell még emelni a Mandy-t játszó Andrea Riseborough-ot is, aki egyrészt gyönyörű, másrészt beragyogja a filmet.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
