Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
Pengabdi Setan (2017)
2018-ban nálam egyértelműen a Hereditary lett az év horrorfilmje, amihez az indonéz Pengabdi Setan eléggé hasonlatos. Itt is adott egy család, majd egy váratlan haláleset – Ari Aster filmjével ellentétben nem ezzel nyitunk, kicsit később következik be –, majd még egy tragédia, és hamar előbukkannak a paranormális, megmagyarázhatatlan jelenségek is. A család egyedül ápolja a valaha szebb napokat megélt egykori énekesnő nagymamát, aki mostanra egy beszélni képtelen, magatehetetlen, ágyhoz kötött beteg lett. Ha bármit szeretne, csupán megrázza kicsiny fém csengőjét és ebből a család többi tagja már tudja, hogy menni kell segíteni. Aki valaha is ápolt otthon beteget, az pontosan tudja, hogy bármennyire is nemes cselekedet mindez, egy idő után nyűggé válhat. A Pengabdi Setan szépen reflektál erre: a család nagyon szereti a nagymamát, mindent megtesznek érte, de halálára mégis fel vannak készülve. Igen ám, de a mama másnap visszatér a túlvilágról és kezdetét veszi a rémálom. A Pengabdi Setan a Hereditary és a The Conjuring filmek által kitaposott ösvényen halad, azaz a nyomasztó hangulatra és a minél váratlanabb ijesztgetésekre építkezik. És az az érdekes, hogy mindez működik: a film valóban félelmetes, telis-tele van jobbnál-jobb jumpscare jelenetekkel, holott egy ismeretlen indonéz műről van szó. Kapásból tudnám említeni például a nagyobbik fiú, Tony kapcsolódó jelenetét, kinek szokása volt a beteg nagymama hajának fésülése. Már rögtön a temetést követő második éjjelen a jól ismert csengő hangjára lesz figyelmes és lassan egy rekedtes, suttogó hang kúszik mellé a sötétbe: "Tony...Tony...Tony..." A srác hallgatózik, de senkit nem talál a szobában. Ekkor a kamera hirtelen elmozdul a sarokba, ott egy torz árny áll és üvölti: "FÉSÜLD MEG A HAJAM!!!" Jumpscare, de veszettül jól működik. És a film tele van hasonlókkal, amik miatt ijesztgetések terén simán odatehető James Wan vagy Mike Flanagan alkotásai mellé.
(Forrás: Eventive)
Negatívuma inkább az ismeretlen szereplők játékában és a végkifejletben keresendő, utóbbi pedig sajnos igen jelentősen lehúzza az élményt. A kísértethistóriának induló Pengabdi Setan valahol a felénél behoz egy szektás szálat, majd az utolsó harmadára átcsap abszolút B-kategóriás agymenésbe. Nem szeretnék spoilerezni, de a remekül felépített szellemes-démonos vonalat szinte teljesen lerombolják néhány nettó baromsággal. Ha ezen az utolsó 20-25 percen túl tudunk lendülni, akkor viszont kapunk egy remek indonéz horrorfilmet, ami a manapság futószalagon érkező hollywood-i tucathorrorok között annyira üdítően hat, mint egy palack hideg ásványvíz a sivatag kellős közepén. Lassan építkező, fordulatos horror lett, mely az eltérő hitvilágnak köszönhetően egy egészen új oldaláról mutatja be a démoni megszállás következményeit. Kicsit hasonló, mint az Under the Shadow volt 2016-ban, dzsinn helyett azonban itt a visszatérő holt lelkek jelentik a probléma forrását. És ez az oldala tökélesen működik a filmnek, nem győzöm dicsérni mennyire jól oldották meg, mennyi feszültséggel töltötték meg az ijesztgetős jeleneteket! Sikerült a filmnek még meg is lepnie, ugyanis a végére kapunk egy szép nagy csavart a gyerekekkel kapcsolatban és tényleg csak az utolsó fél óra az, ami kicsit lehúzza a színvonalat – persze ez is ízlés dolga, lehet hogy valakinek épp ez fog tetszeni benne –, de összességében a Pengabdi Setan korrekt horrorfilm lett, jó történettel, maximálisan az európai ízlésvilághoz igazított rémisztgetésekkel és fordulatokkal. Joko Anwar azóta már a második részt is elkészítette.
Possum (2018)
Nem tudom ki hogy van vele, én személy szerint ki nem állhatom a pókokat. Kevés ízeltlábútól irtózom úgy igazán, de a pókszabásúak majd' minden példánya köztük van. A Possum az előzetese alapján klasszikus brit horrornak tűnt, rideg, ködös tájakkal és végtelenül lassú, az atmoszférateremtésre kiélezett történettel. A főszerepben pedig az a Sean Harris, akivel én először a Harry Brown kapcsán találkoztam (ott egy drogfüggő piti gengsztert alakított), majd pedig a Prometheusban, újabban pedig a Mission: Impossible filmekben is feltűnt. Szóval a főszerepben Harris, az író-rendező pedig Matthew Holness, akinek biztos nem sokat mond a neve, de ez nem véletlen. A Rotten Tomatoes elég szép, 85%-os értékeléssel illette a filmet, szóval kíváncsi voltam, mi újat tud mutatni a Possum manapság. Philip antiszociális, zavarodott, minden bizonnyal szociopata személyiség aki bábmesterként kereste kenyerét, azonban valami különös ok miatt hazatér szülőházába, kezében egy jókora utazótáskával, ami egyszerre rejti legféltettebb kincsét és egyben legsötétebb rémálmainak potenciális okozóját. A lelakott, dohos házban már várja őt az öreg Maurice bácsi (Alun Armstrong undorítóan hatásos a szerepben), régi rokona, aki felnevelte őt. Philip minduntalan megpróbál megszabadulni a táskája tartalmától, azonban a felszínre törő elfojtott emlékei rendre megakadályozzák ebben. Gyerekkori szobájának padlója alá rejtve megtalálja régi képeskönyvét, melybe annak idején rajzolt és verset írt. Azonban a vers minden egyes sora valósággá kezd válni, mikor kiderül mit rejt az a bizonyos táska: Philip egyik bábját, melynek pók teste, és emberi feje van. A rettenetesen bizarr kreálmány önálló életet él Philip fejében, a sötétben megelevenedik és szerencsétlen férfi hiába löki egy víztározó mélyére vagy gyújtja fel az udvaron, a báb minduntalan visszatér gazdájához, hogy örökké kísértse.
(Forrás: Empire Magazine)
A Possum csak elsőre tűnik valami természetfelettivel vegyített testhorrornak, a rémálmok mögött ugyanis ismét elfojtott gyerekkori traumák és elmondhatatlan szörnyűségek lapulnak. A film végére minden kikristályosodik, megtudhatjuk, hogy mit szimbolizál a pók test és emberi fej, valamint választ kapunk arra is, hogy hová lett a filmben többször is megemlített, eltűnt 14 éves diák. A Possum a látomásokat csak ürügyként használja, különben végig megmarad a realitás talaján, és pont ezzel – illetve a filmvégi konklúzióval – éri el, hogy a stáblista lefutása után úgy érezzük: le kell mosnunk magunkról azt a sok mocskot, amit a Possum ránk öklendezett. Sean Harris tökéletesen alakítja az őrület határára sodródó, a társadalomba beilleszkedni képtelen, gyerekkori traumákat magával cipelő kisembert, a lepusztult házban (ahol persze, hogy akad egy lezárt szoba) játszódó jelenetekben egyértelműen megidézi Henry Spencert a Radírfejből, de végig magabiztosan hozza a kiszámíthatatlan, labilis elmeállapotú antihőst, aki szellemként járja szülőháza folyosóit. A Possum nem lett és nem is lesz klasszikus, de az egyik legelvontabb alkotás évek óta, amiben a fal mögül egyszer csak kinéz egy póktestű, ám emberi fejjel rendelkező lény és vékony lábaival megindul felénk. A cselekmény lassú, de a másfél órás játékidőt szépen kitölti, hogy mi is megpróbáljuk kibogozni a rejtélyt. Mit szimbolizál a báb? Kik azok a fényképen Philip cigarettásdobozában? És mi köze ehhez az egészhez Maurice bácsinak? Nyugalom, mindenre választ fogunk kapni, csak épp nem biztos, hogy hallani, illetve látni szeretnénk ezeket a válaszokat. A Possum ragad a mocsoktól, szóval csak olyanok próbálkozzanak vele, akik fel vannak rá készülve, hogy lelkileg igen megviselő a film, és egyáltalán nem ad kielégítő, pozitív végkifejletet.
CAM (2018)
A történet középpontjában Lola áll, aki egy erotikus live-chat szobát üzemeltet az FGL (Free Girls Live) oldalon. Élő adásai alkalmával a nézők pénzt (itt tokeneket) küldhetnek, Lola legfőbb célja pedig, hogy elérje az első helyet azon a toplistán, ahol rajta kívül több lány is verseng, mindenki egy-egy külön live-chat szobával. Ismerve a mai internetes közösséget – beleértve a perverzeket és kukkolókat egyaránt –, a minél nagyobb nézettség érdekében Lolának egyre durvább dolgokat kell bevállalnia (kapásból egy fake torokelvágással indít a film), hogy a ranglistán feljebb léphessen. Anyja előtt titkolja a dolgot, testvére azonban tud róla. És szabályok azért itt is vannak: mindent a szemnek, de hogy a kezed a túloldalon mit csinál, az a te dolgod. Egy nap Lola azt veszi észre, hogy nem tud bejelentkezni FGL-fiókjába, a jelszóemlékeztető pedig nem létező email-címet jelez. Ekkor hirtelen élő adás indul a saját live-chat szobájában, ahol épp ő szerepel, ami már csak azért is különös, mert a lány épp teljesen máshol tartózkodik, offline van és teljesen összezavarodott. Ki az a másik Lola, aki megtévesztésig hasonlít rá? Talán csak egy korábbi felvétel, amit valami programhiba miatt újra közvetít az FGL? De akkor ki zárta ki a fiókjából?
(Forrás: Dread Central)
Durvul a helyzet, mikor kiderül, hogy az online adás olyannyira élő, hogy ha szegény lány valamit beír a live alkalmával, akkor azt a "hasonmása" élőben látja és reagál is rá. Abszurd? Hát, eléggé! Lola, kinek polgári neve amúgy Alice (és MadHatter, illetve Teapot néven jelentkezik be később egy-egy új fiókkal, csak hogy kapjuk még pár utalást Lewis Carroll művére) nyomozni kezd, a végjátékra pedig eljutunk odáig, hogy a CAM beáll egyenesen a Neon démon mellé. Egy rettenetesen aktuális pszichológiai horrort kapunk, ahol a live-chatben vetkőző és pózoló lányok igazi modellként tekintenek magukra, ám Lola számára az egész felborulni látszik, amikor ez a hasonló valaki (?) kíméletlenül gyorsan ellopja nem csak a fiókját, de a személyazonosságát, ezzel együtt pedig az életét is. A történet végét nem szeretném elárulni, de legyen elég annyi, hogy igazán durva társadalomkritikát láthatunk szinte végig a filmben. Medaline Brewer gyönyörű, szépsége minden egyes jelenetben uralkodó, azonban épkézláb férfikaraktert nem kapunk. Csupán Lola netes csodálóit láthatjuk, akik közül az egyik egyértelműen egy stalker, a másik pedig különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül rávetné magát a lányra egy étterem nyilvános mosdójában. Sztereotípiák? Minden bizonnyal, de nem hinném, hogy túlságosan elütnek a valóságtól.
(Forrás: Digital Spy)
A CAM nagyon szépen van fényképezve, nem viszi túlzásba a webkamerák pixeles képét, ugyanakkor zseniálisan illeszti bele a cselekménybe, hogy mi is átérezhessük Lola kétségbeesését. Nem véletlen a Neon démon párhuzam, mivel a CAM nagyon sokban idézi vissza Nicolas Winding Refn kevésbé szeretett, ám mindenképpen egyedi vizualitással megáldott filmjét, itt azonban a lányok nem a kamerásnak, hanem a webkamerának pózolnak – és mindezt több ezren nézik online. Madeline Brewer sokat bevállalt ebben a filmben, de kellett neki mindez ahhoz, hogy az eddigi legérettebb, egyben legjobb alakítását tegye le az asztalra. Érdemes lesz figyelemmel kísérni a karrierjét a továbbiakban, a kissé elfáradt A szolgálólány meséje mellett biztosan kap még izgalmas szerepeket. A pszichológiai horror kedvelőinek ajánlom elsősorban a filmet, meg azoknak is, akik egy újabb tökéletes kórképet szeretnének kapni arról, hogy miféle eltorzult világban élünk.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
