Nem csak a Dark Souls volt nehéz

• Újra jönnek a nehéz játékok (lásd: Dark Souls 2 teszt)
• Régen azonban minden nehéz volt
• Komplett műfajok akasztottak ki minket
• És a tendenciák sem sokat változtak

Manapság újra divatban jöttek a nehéz, vagy mondjuk úgy, kihívásban gazdag játékok, elég csak a Dark Souls 2-re vagy a nemsokára megjelenő Bloodborne-ra gondolni, amelyek hogy, hogy nem ugyanattól a japán stúdiótól származnak. Remek példát szolgáltat továbbá az űrszimulátorok feltámadása, mint az Elite: Dangerous vagy a Star Citizen, illetve az olyan, komoly csapatmunkát igénylő programok is, mint a MOBA stílus képviselői.

Ezek a játékok komoly felkészülést igényelnek, hiszen úgy képtelenség bennük érvényesülni, ha nem teljesen ismerjük a szabályokat és nem tudunk együttműködni a többi játékossal. Mindez azonban semmi a múlt legszemetebb alkotásaihoz képest, amik ráadásul sok gamerre azok ártatlan gyermekkorában sújtottak le.

Bitenként nyolc ősz hajszál

Jó példa a terror korai eljövetelére a Ghosts ’n Goblins című cuki kis játék, ami 1985-ben debütált a játéktermekben, majd 1986-tól folyamatosan özönlöttek az átiratai NES-től Commodore 64-ig mindenre. A programban egy Arthur nevű szakállas lovagot irányított a játékos, aki elől a szeme láttára rabolta el kedvesét a sátán – azt hiszem, ez minden idők talán legjobb induló jelenetsora.

Ghosts 'n Goblins: a játék, ami megannyi NES és Commodore
romjaiért és sok síró gyermekért tehető felelőssé

A játék klasszikus platformer volt, de a kifejezetten szívatós fajtából; bár csak hat pályából állt, sokan sosem értek a végére, akik pedig mégis, a hajukat tépték, amikor megtudták, hogy a Capcomnál vicces fiúk programozták a Ghosts ’n Goblinst, és nem egyszer kell átverekedni magunkat a hat szinten a happy end érdekében, hanem kétszer. Hoppá.

Persze korántsem koppanhattunk olyan nagyot a Ghosts ’n Goblinsban, mint a Battletoads című klasszikusban, amit a Rare csapata hozott össze a ’90-es évek elején. A Battletoads egy kooperatív platformjáték, amiben ultra laza űrbékákkal zúzhatjuk szét a galaxis rosszfiúinak arcát, képregényes grafika és nagyon király 8 bites zene kíséretében.

A csapda? Á, végül is semmi, mármint azon túl, hogy a játékosok egymást is sebezni tudják, a harc pedig a brawlereket idézi, azaz jórészt bunyóból áll. Na mármost nem nehéz elképzelni, hány kontroller és billentyűzet tört ripityára csak azért, mert a lelkes gyerkőcök egymást verték össze a pályán az ellenfelek helyett. Arról már nem is beszélve, hogy hány barátság romlott meg örökre e játék miatt.

„Csak még öt perc”

És ha már a megromlott viszonyoknál tartunk, muszáj felemlegetnünk a hardcore szimulátorokat, amik házasságokat és szülő-gyermek kapcsolatokat tettek tönkre, szimplán úgy, hogy nem eresztették gyanútlan áldozatukat, aki „csak öt percet” akart repkedni az Elite-ben, vagy „lőni párat” a Falconban.

Az Elite az űrszimulátorok "elitje", máig népszerű és ismert,
nem csoda, hogy már készül a modern folytatás

A szimulátorok, legyen szó bármely kiemelt műfajról, nagyon nehezek, és nem elsősorban azért, mert szigorúak az emberrel, hanem pusztán csak maximális odafigyelést és évekig tartó tanulást igényelnek. Nem mindenki lett például a SimCity mestere, mint ahogy a Railroad Tycoonban sem készült el a komplett vasútvonal az összes játékosnak. Akik azonban vették a fáradtságot és tökéletesre fejlesztették az adott programmal kapcsolatos ismeretanyagukat, igazi gamer-legendák lettek a haverok körében.

Ez nem volt olyan nehéz végül is, mert a játékosok régen is egymás barátságát keresték. Így alakultak ki az olyan uderground körök, mint például a szerepjátékos szcéna, mely a klasszikus papír-ceruza RPG-kért rajongó játékosokból töltötte fel sorait, akik később a számítógépek előretörésével már nem csak az asztal mögött, hanem a gép előtt ülve is átélhették a fantasztikus kalandokat.

Világok kalandorai

A korai szerepjátékok persze nem voltak olyan kifinomult alkotások, mint korunk RPG-i. Világtérkép? Gyorsutazás? Mentés? Ugyan, kérem, dehogy is! Ezeket a „könnyítő” megoldásokat csak később kezdték el implementálni a fejlesztők, és akkor is csak azért, mert nagyobb tömegeket szerettek volna megszólítani. Az első dungeon crawlerek vérre menő alkotások voltak, nem csoda hát, hogy manapság ez a műfaj csak egy szűk réteget tud elérni.

Az Ultima-játékok ma már nagyon primitívnek hatnak,
az interfész használata is szinte felfoghatatlan

Érdekes, de van, ami az elmúlt 20 év során sem változott: a legnehezebb játékok szinte kivétel nélkül vagy RPG-k (Legend of Grimrock teszt), vagy platformerek (Super Meat Boy), vagy szimulátorok. Egy FPS vagy RTS esetében nehéz fair, de kemény játékmenetet építeni, elvégre az emberek nagyrészt maguk felelősek a kihívásért (nem véletlenül orientálódtak ezek a stílusok a multiplayer irányába). Amikor viszont egyedül vagyunk a képernyő előtt, csak magunkra számíthatunk -- na meg esetleg pár hozzánk hasonló, elvetemült rajongó segítségére.

Neked melyik volt életed legnehezebb játéka és miért? Várjuk válaszodat a kommentek között!