Az Assassin’s Creed sorozat igen közel áll a szívemhez. Az első részt még a szomszéd mutatta meg, és akkor nem is nagyon ragadt meg a dolog, viszont amikor megjelent az Assassin’s Creed 2, az egyből beszippantott. Ez volt az a játék, ami előtt ülve sokszor az idő múlását sem nagyon éreztem, és nem egyszer arra eszméltem hajnalok hajnalán, hogy alvás helyett már megint Firenze háztetőin ugráltam egész éjszaka.
Bevallom, azok közé tartozom, akiknek az Origins is tetszett (személy szerint nagyon úgy éreztem, hogy kellett már a vérfrissítés, főleg a Unity és a Syndicate után), így kíváncsian vártam, hogy milyen lesz az Odyssey, ami az ígéretek szerint az előző részhez hasonlóan inkább ezt a kicsit szerepjátékos beütésű stílust viszi tovább. Megjelenés előtt a játék történetének első két fejezetét volt alkalmam kipróbálni, a lenti sorokban az ebből merített benyomásaimat, gondolataimat foglalom össze.
Régen minden szebb volt
Az első dolog, ami feltűnik az embernek a játék elindítása után, hogy a játék igencsak szép. Az apró településekkel, hegyekkel és romokkal borított görög szigetvilág valósággal kicsattan a színektől, a messzeségben pedig ott hívogat minket a tenger és a többi szárazföld sziluettje. Bár az Origins végtelennek tetsző sivatagait is nagy élmény átutazni egyszer, azért az ókori Görögország sziklás hegyvidéke sokkal szebb látványt nyújt.
Ami még szintén feltűnő, hogy a térkép, bár az előző részhez képest is nagyobb lett, ezúttal mintha jobban ki lenne használva. Most már nem tudunk hosszú perceket barangolni anélkül, hogy valami izgalmasat ne találnánk, mindig van egy eldugott falu, egy rablótanya vagy egy mellékküldetés az utunkba, úgy elosztva, hogy a felhozatal ne tűnjön se túl soknak, se túl kevésnek. Külön érdekesség, hogy ezúttal a játék legelején lehetőséget kapunk a minitérkép ikonjainak kikapcsolására, így varázsolva kicsit talán autentikusabbá az élményt.
Szerepjáték?
Az Assassin’s Creed Origins az elődjeihez képest egy kicsit a szerepjátékosabb irányba vitte el a sorozatot, és az eddig megjelent hírek alapján már tudni lehetett, hogy az Odyssey is ezt a vonalat képviseli majd. Egyrészt már mi magunk választhatjuk ki a szereplőnk nemét, másrészt pedig sorozatban először megjelennek a dinamikus párbeszédek, azaz helyenként mi szabhatjuk meg, mit feleljen, hogyan reagáljon főhősünk egy adott szituációban. A játék első pár órájában tapasztaltak alapján azonban olyan hatalmas döntéseket nem lesz lehetőségünk meghozni, inkább csak különféle részletekre kérdezhetünk rá (például, hogy hova kéne pontosan mennünk, vagy hogy ott kit kéne keresnünk, ilyesmire érdemes gondolni), illetve választhatunk, hogy milyen hangnemben szeretnénk beszélni a másikkal, lehetünk például bunkók vagy megértőek egy adott szituációban stb.
A mellékküldetéseknél kicsit már jobban előjön a választás szabadsága, hiszen ezek közül nem kötelező mindent elvállalni, simán mondhatjuk azt, hogy épp nem érünk rá az adott NPC nyűgjeivel foglalkozni, illetve a főbb missziók során néhányszor többféleképp is lehetőségünk lesz megoldani egy feladatot. Például amikor felkeresünk egy kereskedőt, aki tartozik nekünk, dönthetünk úgy, hogy elengedjük az adósságát, de akár el is kezdhetjük összetörni az áruját, hátha így nagyobb kedve lesz fizetni, végső megoldásként pedig megölhetjük, kvázi példát statuálva vele. Mindent összevetve az általunk hozható döntések az eddigiek alapján kevésbé befolyásolják a történetet, helyette pedig inkább arra fókuszálnak, hogy hogyan akarunk viszonyulni a minket körülvevő világhoz, hogy állunk a benne élő emberekhez.
Nem szárazföldi patkányoknak való vidék
Az Assassin’s Creed: Odyssey másik nagy újdonsága a tengeri ütközetek és a hajókázás visszatérte. Ha vetünk egy pillantást a játék térképére, akkor látható, hogy a görög szigetvilág hatalmas, és a szárazföldek között bizony igen kiterjedt vízfelületeket is találni, melyek remek helyszínül szolgálnak a hajó a hajó elleni harcokhoz.
Igazából ez a része a játéknak még mindig a végigjátszás egyik fénypontja. Ahogy megszerezzük a saját hajónkat, már indulhatunk is a kalózok ellen, az összecsapás maga pedig pont olyan remek, mint a Black Flagben volt. Igaz, itt ágyúzás helyett elsősorban még íjászokkal kell boldogulnunk, de az élmény maga az ugyanaz, és nincs is jobb érzés, mint az ellenséges hajó védtelenül maradt oldalába teljes sebességgel belerohanni. Valamint természetesen ezúttal sem maradhattak ki a különféle tengerészdalok sem, így két összecsapás között sem kell unatkoznunk, hiszen hallgathatjuk a legénységet.
Indul az utazás
Az Assassin’s Creed: Odyssey így az első két fejezet alapján leginkább az Origins finomított, tökéletesített verziójának tűnik, melyben azért újdonságok is akadnak bőven az interaktív párbeszédeknek és a hajózás visszatértének hála. Maga a görög szigetvilág egyszerűen gyönyörű, színes és élettel teli, és az eddigiek alapján a történet is egész izgalmasnak ígérkezik, érdemes lehet hát figyelni a játékra, főleg azoknak, akiknek az Origins is bejött, és többet szeretnének kapni ebből az új irányvonalból.
