Múltidéző rovatunk hatodik felvonásában nem kevesebb mint húsz évet fogunk visszautazni az időben, górcső alá véve három olyan klasszikust, amit kevésbé cincált meg az idő vasfoga, tehát mai szemmel nézve is bőven beleesik a játszható kategóriába. Az e heti csokor két kiváló FPS-t és a világ egyik legismertebb életszimulátorát foglalja magában, szóval lássuk is gyorsan, hogy miből élünk!
DOOM 3
Listánk talán legmegosztóbb darabja egyértelműen az id Software 2004 augusztusában napvilágot látott lövöldéje, a látvány forradalmát elhozó DOOM 3 ugyanis elég sok veterán rajongónak okozott csalódást az elődeinél sokkalta lassabb játékmenetével és a horrorisztikus körítésével. Azt azonban még ők sem tagadhatják, hogy prezentáció terén (különös tekintettel a fény-árnyék hatásokra) egyértelműen a szóban forgó esztendő (egyik) legerősebb darabját tette le az asztalra John Carmack és csapata, nem mellesleg szavatosság terén sem igazán érhette szó a ház elejét, mivel kellően hosszúra sikeredett démonokkal történő keringőzés. Tény és való, hogy ijesztgetéshez használt puskaport már az első órákban ellőte a stúdió, így egy idő után felüthette a fejét a monotonitás, ám a DOOM 3 még így is olyan magával ragadó atmoszférával bír, hogy a mai napig jó érzés visszatérni a UAC szebb napokat is látott falai közé, dacára annak, hogy sokan csukott szemmel is végig tudnának rohanni a szűk folyosókon.
Jómagam egyébként tavaly játszottam újra Xbox Series X-en a kiegészítőt (Resurrection of Evil) és a The Lost Mission névre keresztelt adalékot is magában foglaló BFG Editiont, szóval tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, hogy a franchise harmadik része a hibáival együtt is bőven megállja a helyét a modern FPS-ek között. Engem személy szerint máig lenyűgöz a grafika részletgazdagsága, az olyan apró elemek, mint a háttérben zakatoló gépek és a villogó kijelzők, az ügyesen elhelyezett szkriptek és a jól adagolt nehézség, de az ikonikus ellenfelek (úgymint a Hell Knight vagy a Mancubus) bemutakozása is megér egy misét, az ikonikus Pokol pályáról már nem is beszélve, ami valósággal beleégett a rajongók retinájába. Titkon reménykedem benne, hogy az id Software egyszer visszatér ehhez az irányvonalhoz (nem feltétlenül egy DOOM-játék képében), mert bár a modern felvonásokat is imádom, a DOOM 3 hangulata egyszerűen máig a párját ritkítja.
The Sims 2
A Maxis 2000-ben indult életszimulátorára túlzás nélkül ráaggathatjuk a „paradigmaváltó” jelzőt, a The Sims ugyanis még azokkal is megkedveltette a videójátékokat, akik korábban azt sem tudták, mi fán terem a szórakoztatóipar ezen ágazata. Mint kiderült, az emberek valósággal odáig vannak azért, hogy a pixelek között éljék meg az álmaikat, így aztán nem is volt kérdés, hogy kap-e folytatást Will Wright remekműve, ami időközben bebocsátást nyert a halhatatlanok csarnokába. A The Sims 2 végül 2004 szeptemberében került fel a polcokra, és azon nyomban elcsavarta azoknak a fejét, akik örömüket lelik egy virtuális háztartás egyengetésében és a szappanoperákat idéző jelenetek megkomponálásában. Az említett stúdió persze tett is azért, hogy 90 ponton állapodjon meg a program Metacriticen (8,5 pontos felhasználói értékelés mellett), hiszen nem elég, hogy a szakik több szinttel feljebb emelték az immár 3D-ben pompázó látványt, mesterséges intelligencia és játékmechanikák terén is volt miért elégedetten csettinteniük a rajongóknak. Bár a 3. és a 4. felvonás fényében ma már kissé kevésnek tűnhet a The Sims 2 által kínált élmény, én pont azért szeretem jobban a folytatásoknál, mert nem volt annyira túlbonyolítva a rendszer, éppen ezért úgy vélem, hogy most, 2024-ben is napokra-hetekre lekötheti a műfaj kedvelőit – pláne akkor, ha a kazalnyi kiegészítőt is felteszi hozzá az ember.
Half-Life 2
Láttátok jönni, ugye? Többek között a Half-Life 2-nek köszönhető, hogy 2004-et tekintjük minden idők legerősebb videójátékos esztendőjének (2007 mellett), Gordon Freeman második nagy kalandja ugyanis – néhány lényegtelen apróságot leszámítva – maga volt a megtestesült tökéletesség, bizonyos szempontból pedig a mai termés egy részét is gond nélkül maga mögé utasítja. Természetesen arról a fizikáról beszélek, ami még most is képes a padlóra szegezni az állakat, és amely annyira letaglózónak hatott akkoriban, hogy sokan talán el sem akarták hinni a Valve által elért eredményeket. Persze a Half-Life 2 nemcsak azért volt kiemelkedő, mert az utolsó fadarab is önálló tömeggel rendelkezett, hanem azért is, mert a stúdió eléggé kitolta vele a zsáner határait, ami alapesetben ugyebár a lövöldözésről szól, innen az elnevezés. A City 17-be kalauzoló FPS gyakran szakította félbe a puffogtatást ügyesen felépített, többnyire természetesen a fizikán alapuló fejtörőkkel, járműves részekkel és a sztori szekerét toló jelenetekkel, melyek során szemügyre vehettük az akkoriban szintén egyedülállónak számító animációkat és arcmimikát.
Összeállításunk utolsó darabja emellett elképesztően változatos terepeket kínált (többek között az említett város utcáin, a tengerparton, egy elhagyatott börtönben és egy „elátkozott” városkában is megfordultunk a meglehetősen hosszú utazás során), ennek, valamint a sokrétű játékmenetnek köszönhetően pedig egy pillanatra sem éreztük azt, hogy szeretnénk már közelebb kerülni a stáblistához – ezt a hatást egyre kevesebb alkotás képes kiváltani, legalábbis szerinem. Nekem máig a Half-Life 2 a kedvenc FPS-em, és kötve hiszem, hogy ez valaha is megváltozik, akinek viszont valamilyen oknál fogva kimaradt, az bátran tegyen vele egy próbát, mivel egyrészt minden szempontból kiválóan öregedett, másrészt az RTX Remixnek hála hamarosan (?) a korhoz illő látvány mellett is átélhetjük a néma levente második eljövetelét.
Ennyi tétel fért bele a mostani retro kosarunkba, de továbbra is van miért fejest ugrani a nyúl üregébe, szóval ne felejtsetek el visszatérni a jövő héten!
A rovat korábbi cikkeit INNEN tudjátok elérni!
A borítóképek forrása: Epic Games, Xbox
