A David Packouz és Efraim Diveroli ténykedéséről szóló mozgóképet nem hiszem, hogy nagyon magyaráznom kellene, mivel anno Pozandr kolléga megemlékezett róla és valószínűleg annál jobban nem tudnám megoldani – de vajon tényleg minden úgy történt, ahogy a moziban láttuk egykor?
Mindenki azt akarja
Még mielőtt bárki valami másra gondolna, gyorsan lehűtöm a kedélyeket, hogy nem, nem arról van szó. De akinek az jutott eszébe, hogy a pénzre gondoltam, az sem nyert igazán, ugyanis hőseink elsődleges mozgatórugója a fű volt (a többi már jött magától). David és Efraim egy zsinagógában futottak össze először Miami Beachen (jelzem, David apja rabbi volt). Hamar összehaverkodtak, mivel volt közös jellemvonásuk bőven, „lazulás” a parton és a tanulás skippelése. Efraimot már a gimiből is kicsapták, míg David két szemeszternyi egyetem után inkább masszőrnek állt.
Efraim 14 évesen már besegített nagybátyjának, aki a rendőrséget látta el felszereléssel, majd mire felnőtt, kieszközölte az apjától, hogy megkaphassa az egyik parkolópályán lévő cégét (ez volt az AEY), hogy saját lábra állhasson. Ekkoriban jött a Bush-kormányzat azon döntése, miszerint bárki szerezhetett fegyvereket az éppen Afganisztánban háborúzó hadsereg számára. Efraim éjjel-nappal a Pentagon nyílt fegyverszerződési pályázatait bújta. Az üzlethez azonban tőke kellett. Szerencsére a család egyik barátjától kapott kölcsön elegendőnek bizonyult az induláshoz és jól is alakultak a dolgok. Kicsiben kezdett és két év alatt olyan fordulatszámot ért el a cég, hogy egymaga már nem bírt vele. Ekkor lépett a képbe David, aki sosem szerette a fegyvereket, de, mint tudjuk, a szükség nagy úr (meg Darth Vader), és persze beszállt a haver bulijába. Mielőtt azt hinné valaki, hogy a barátnő és a gyerek-projekt miatt, az téved: Davidnek a fegyvernepper korszakában nem volt barátnője, így sajnálattal közlöm, de az a szál csak az írók agyszüleménye. Ahogy a teljes Beretta-meló is. A háromszázmilliós üzlet nyélbeütését a film elég jól prezentálja, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy Bush-ék minél gyorsabban igyekezték lebonyolítani az egész ügyletet, így hőseink és a többi jelentkező átvilágítása nagyjából olyan volt, mintha vörös fénnyel akarnánk bevilágítani egy alapból is vörös szobát – jól mutat, de sok értelme nincs. Ez okozhatta, hogy szinte csont nélkül megnyerték a tendert. Persze ehhez megfelelő fellépés is szükségeltetett, tetőtől talpig luxusban jártak-keltek mindenütt. A „Mi képviseljük Amerikát a terrorizmus elleni globális harcban” mondat mindenhol nyerő volt, még sokat látott katonákat és titkosügynököket is simán zsebre vágtak, sőt, még az orosz hadsereg beszállítóival is tárgyaltak. És a legjobb az egészben az volt, hogy halvány lila fogalmuk sem volt arról, mi is zajlik Afganisztánban vagy úgy általában a Közel-Keleten.
A csúcs, és ami azon túl van
Párosunk sikereihez az is hozzájárult, hogy valamiért Fortuna istenasszony nagyon megkedvelhette őket. A kínai töltényekkel történt balhét még úgy is megúszták, hogy végül a kormányzat tudomást szerzett róla, mégis fontosabb volt a katonák töltényekkel való ellátása, mint hogy honnan sikerül azokat beszerezni. Az sem ártott nekik, amikor egy Magyarországról induló szállítmányukat az orosz határon lekapcsolták és csak az amerikai kormány kéthavi alkudozásának köszönhették, hogy végül célt ért a rakomány. Ezalatt David és Efraim élték a Dolce Vitát modellekkel, Wall Street-i brókerekkel és még arra is volt eset, hogy penthouse-ukból poénból lövöldöztek a levegőbe. Ám Efraim kapzsi volt, még David részesedését sem akarta odaadni, aki ezért fenyegetőzésbe kezdett. Ezt végül sikerült elsikálni, ám a kínai-töltényes incidensnek híre ment a szakmában és az egyik konkurens feljelentette őket, a hatóságok pedig kiszálltak hozzájuk. Állítólag annyira amatőr módon kezelték a papírmunkát, hogy a hőseinket letartóztató rendőrök kis híján röhögőgörcsöt kaptak, Efraim anyja pedig már azért szurkolt, hogy fiát leültessék, hátha okul majd az esetből.
Efraim négy évet kapott, majd egy alkalommal újra letartóztatták illegális fegyverviselésért. David büntetése hat hónapnyi háziőrizet lett, majd létrehozott egy zenei céget (Singular Sound) és megalkotta a BeatBuddy nevű gitárpedálba épített dobgépet. Nem mellesleg még a filmben is szerepet kapott, ő volt a nyugdíjas-otthonban a Don't Fear the Reaper-t (már alapból is poén) játszó pasas. Az egész történet Guy Lawson jóvoltából kapott újra rivaldafényt, amikor megírta az egészet a Rolling Stone magazinban, melyből Arms and Dudes címmel könyv is készült – a többit meg már tudjátok.
(A valódi David Packouz és Efraim Diveroli. Forrás: Rolling Stone)
Hogy valami rövid értékelést is adjak a filmről, szerintem ez egy egészen kellemes darab. Előszeretettel aposztrofálják vígjátéknak és poénokból bőven jut bele, de aki térdcsapkodós röhögő-maratonra számít, az hatalmasat fog csalódni. Megjegyzem, nálam a jó film kulcsa az akció-humor-romantika (macsóknak: szex) szentháromság megfelelő aránya, és bár a Haverok fegyverben-t nem tartom tökéletes mozinak (történelmi hitelesség, ugye), de az arányokat egész jól eltalálták, a zenei részleg pedig piszkosul erős. Röviden fogalmazva: erősen ajánlott darab.
Képek forrása: IMDB, Rolling Stone
