Nem vagyok a remake-ek halálos ellensége, mert van az a mód, amivel jól sülhet el egy klasszikus rémmozi újraforgatása. Úgy gondolom, hogy ha sikerül tényleg a történet mélyére nyúlva megragadni a gyökeret, majd a teljes cselekményt feltúrva modernizálni az egész mesét, akkor abból sok esetben sül ki valami egészen minőségi változat. Így lett jobb Carpenter fagyos kalandja az idegen létformával (A dolog – 1982), az űrből jött trutymó embereket olvasztó hódítása (A massza – 1988), de pontosan emiatt működött a tavalyi Sóhajok, illetve ezért tetszettek a változtatások az idei Kedvencek temetőjében. Utóbbival a gond az volt, hogy félig mégis az eredetit másolta, szinte képről képre, de annyira tökös már nem volt, hogy a valóban megrázó pillanatoknál legalább a fele hatásra törekedjen. Így múlik el a horrorvilág dicsősége.
Ellenben a Gyerekjátékkal, ami már eleve 18-as korhatárral került moziba, miközben az új játékbaba fura arcvonásai ellenére a kikerült információk és a leleplezett zenei témák azért okoztak némi reményt. Már amellett is, hogy a rendező, Lars Klevberg eleddig csak a Polaroiddal büszkélkedhet, ami évekig kérdőjeles állapotba kerülve végül mindenféle hírverést mellőzve jelent meg külföldön – de a sztoriért sem valami nagyágyú felelt, elvégre Tyler Burton Smith lényegében csak néhány videojátékon dolgozott. Hogy az Orion mégis bizalmat szavazott a projektnek, az már csak azért is dicséretes, mert minden kisebb esetlensége ellenére a film nagyon jól indul, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy remekül modernizálja a sorozatgyilkos által megszállt bábu történetét.
Okos már itt minden
Azt a világot éljük, amikor már minden okos, nemcsak az otthon és a telefon, de a porszívó, az autó, meg a tévé és a hűtő is. Hogy mi butulunk-e vagy sem, azt meg inkább hagyjuk, de tény, hogy a mindenféle okoskészülékek és -rendszerek kora immáron nem sci-fi, hanem a valóság. Ebben a film szerint nagy szerepet játszik a Kaslan nevű vállalat, amely egyéb termékei mellett Buddi márkajelzésű, gyerekbarát okosbabáit is piacra dobja. Pajti lényegében bármiért felel, okosautót hív, a tévé csatornáit váltogatja, a gyerkőcöt pedig a számára fontos tankönyvekkel indítja útra, miközben bármilyen játékban jó partner. Ugyan nem ez Andy Barclay (Gabriel Bateman) legnagyobb álma, ám mivel a némi fogyatékkal élő tinédzser elég magányosan tengeti mindennapjait, mikor anyukája (Karen – Aubrey Plaza) hazaállít egy Buddi babával, gyorsan beadja a derekát, hogy a mesterséges intelligencia legyen a legjobb barátja.
Azonban, ahogyan az a nyitányból (egy megalázott gyári munkás elégtételt vesz az egyik Buddi rendszertiltásainak feloldásával, majd öngyilkos lesz) és az eredeti horrorfilmből sejthető, az önmagát Chucky-nak elnevező baba idővel ámokfutásba kezd, miután szembesül az emberi érzelmekkel és reakciókkal, illetve azzal, hogy képes ártani is azoknak, akik Andyvel nem éppen megfelelően bánnak.
Vér és kacagás
Egyfelől nagyon elégedett vagyok, másfelől meg csalódott. Hozzáteszem, hogy alapvetően jól szórakoztam. Főleg, hogy az elején nagyon szépen építi a forgatókönyv a MI fejlődését és önmagára találását. Bár a hiba ott van a rendszerben, nem egy agresszív, önmagában már veszélyes gépet tolnak az arcunkba, hanem egy zavarodott, mindig a megfelelő reakciót kereső robotot, amelynek elsődleges feladata társának szórakoztatása. Az, hogy mindig ott legyen neki. Aztán ahogy Chucky szembesül a gazdáját megkarmoló macska dühével, a fiatalok által megtekintett horrorfilm erőszakosságával és vérengzéseivel, Andy fájdalmával, nos, úgy hullik le róla minden béklyó és ráerőltetett norma. Végül a mesterséges intelligenciát már semmi nem tartja vissza céljaitól.
Ehhez a szerintem izgalmas útkereséshez asszisztál a kimondottan szemrevaló és szimpatikus Aubrey Plaza, a visszafogottan jól teljesítő Bateman, illetve egy-egy nagyon szépen tálalt jelenet, néhány egészen kellemes vérengzés, továbbá Bear McCreary hátborzongató, zseniális muzsikája. Meg esélyesen Mark Hamill hangja Chucky szerepében – de a sajtóvetítés sajnos szinkronos volt, így erről nem tudok nyilatkozni. Szóval összességében nekem kellemes csalódás az új Gyerekjáték, ami technológiai gonoszával érdekes és izgalmas alternatívát kínál a nyolcvanas évek végének misztikumával szemben, ráadásul elfogadható válaszokat kapunk a miértekre is. Nem utolsó sorban abban a jelenetben, amikor a tinik a ’86-os Halálbarlangot nézik, kijön a felújítás pikantériája. Oké, a második texasi valóban tartalmaz komikus elemeket, de nem olyan mértékben, ahogy nézői nevetnek rajta – tetszik vagy sem, a mai fiatalok legalább nyolcvan százaléka hangosan kiröhögi a hetvenes és nyolcvanas évek horrorfilmjeit (de akár még későbbieket is). Nem azt mondom, hogy ez jó, de attól még tény.
A rossz hír az, hogy az új sztorival a cselekményben lévő misztikum teljesen elvész. Chucky új külseje nem zavart, 5 perc után már fel sem tűnt a változtatás, azt viszont problémának érzem, hogy a MI-t érő behatásokat bemutató felvezetés után a feszültség egészen más forrásokból táplálkozik, elég nagy szerepet kap a humor, így ne is álmodozzunk olyan katartikus pillanatról, mint az, amikor Andy anyukája az eredeti változatban felfedezi, hogy Chucky elemek nélkül is képes bármire. Emellett bőven van logikátlan reakció, megmagyarázhatatlanul buta tett a szereplők részéről, vagy éppen olyan történés, amit a valóságban nem nagyon tudunk elképzelni. Más kérdés, hogy az új Gyerekjáték a modernizálás mellett a nosztalgiára is kellőképpen támaszkodik (említett Halálbarlang, Killer Klowns a falon, egyéb kikacsintások), így egy-egy butasága talán annak is köszönhető, hogy nagyon épít a nyolcvanas évekre – bár egy kis pofozgatás így is, úgy is kellett volna a forgatókönyvnek.
Összességében azonban kellemes horrorélményre számíthat az, aki beül a Gyerekjátékra, ráadásul az Orion filmje alternatíva a nagystúdiók tipikus, a mai közönségre egy kaptafa sablon alapján gyártott horrorfilmek mellett, avagy nem árt, ha minél többen beülnek rá, ezzel is jelezve, hogy másra is van igény a Blumhouse vagy Wan rémuniverzuma mellett. Nem tökéletes, sőt… de idén eddig talán a legértékelhetőbb darab a felhozatalban.
Gyerekjáték (Child’s Play)
Rendezte: Lars Klevberg
Játékidő: 90 perc
Hazai premier időpontja: 2019. június 20.
Forgalmazó: Big Bang Media
