Samuel Bodin nevét a többség nem ismeri, aki pedig mégis, az vélhetően a netflixes Marianne sorozatból, amelynek az úriember a rendezője volt. A Marianne nem egy rossz sorozat, bár megvan az oka annak, hogy a Netflix egyetlen évad után elkaszálta. A horror többé-kevésbé működött benne, azonban néha olyan jelenetekkel törték meg a nyomasztó hangulatot, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni (az öreg nő házába való betörés például már-már felért egy vígjátékkal). A Lionsgate azonban látott potenciált Bodin munkásságában, és lehetőséget adtak rá, hogy leforgassa az első, mozikba kerülő horrorfilmjét.
Peter (Woody Norman) nem alszik valami jól odahaza. Folyamatosan kopogásokat és kaparászást hall a szobájának fala mögül, de a szülei, Carol (Lizzy Caplan) és Mark (Antony Starr) előhúzzák a szokásos klisé-kártyát: fiuknak biztos csak túl élénk a fantáziája. Én itt már a fejemet fogtam, hogy 2023-ban még mindig itt tartunk, hogy a furcsa dolgokat vagy azzal magyarázzák, hogy valaki csak képzelődik, vagy pedig azzal, hogy ez egy öreg ház, biztos csak a csövek. Aha, persze! Az egyetlen felnőtt, aki megérzi, hogy valami nagyon nincs rendben a kisfiú körül, az egy tanár, Miss Devine (Cleopatra Coleman). Ő megpróbál segíteni a maga módján, elmegy a gyerek házához és igyekszik beszélni a szülőkkel – nem sok sikerrel. Egy este azonban Peter már nem csak kopogást hall a fal mögül, hanem egy kislány hangját is, aki szerint jobb, ha vigyáz a szüleivel.
Alapvetően a sztori nem túl kiemelkedő, gyaníthatóan a 2022-es A texasi láncfűrészes mészárlás remake-et is elkövető Chris Thomas Devlin közreműködése miatt. Érezhető, hogy rengeteg dolgot kivágtak, mert néhány jelenet teljesen értelmetlen (például Mark vérző karja, amit letud annyival, hogy egy kiálló szög megvágta), némelyik sztori-szál pedig feleslegesen beleerőltetett és nem fut ki sehová. De az ember horrorfilmet elsősorban az ijesztő jelenetek miatt néz, és azokból itt is akad bőven. Ma már szinte mindent telenyomnak jumpscare-ijesztgetésekkel, legalábbis a mozikba kerülő horrorfilmek nagy részét ez jellemzi. Az ember pontosan tudja, hogy egy hosszan kitartott jelenet végén – ahol egy falon tátongó, sötét lyukat mutat a kamera már-már kínosan sokáig – jönni fog a jumpscare. És ez A félelem fészke esetében sincs másképp. Teljesen alap, klisés ijesztgetésekkel dolgozik. Egyetlen jobb, tényleg kreatív jumpscare van benne, amit viszont sajnos már az előzetes lelőtt. Engem sikeresen félre is vezetett a sztori, mert egészen másféle finálét vártam, de elmondható, hogy az utolsó félóra az, ahol igazán összeáll a film – itt akad egy-két meglepő fordulat.
A színészek összességében korrektek, Philip Lozano operatőri munkája kellően baljós és nyugtalanító beállításokkal operál, a zene pedig a gyerekeket felvonultató horrorfilmekre jellemző stílusjegyeket (xilofon, gyerekjáték- és csilingelő-hangok, satöbbi) hordozza magán. Jelen esetben a magyar szinkron számomra inkább elvett a film értékéből, bár továbbra is tartom, hogy gyerekeket (pláne egy horrorban) nagyon nehéz normálisan leszinkronizálni. Hozzáteszem, a látottak alapján valószínűleg eredeti nyelven is rendkívül bénán hangzik egy-egy mondat, ami szintén a gyenge forgatókönyv sara. És hogy összességében milyen lett A félelem fészke? Szörnyen átlagos, középszerű tucat-horror. Láttunk ilyet már nagyon sokszor. Képtelen összeállni normálisan, a bedobált ötletek totál szétesnek a végére és a lezárás is bőven hagy kívánnivalót maga után. Jelenleg ott tartunk, hogy megy a mozikban egy érdekesebb horror (Beszélj hozzám!) és A félelem fészke – lehet választani. Aki a modernebb, elgondolkodtatóbb, kreatívabb horrorfilmeket szereti és nyitott az újdonságokra, az nyugodtan üljön be a Beszélj hozzám!-ra. Akinek elég az, ha egyszer-kétszer megijesztik, a sztorin nem kell agyalnia és kifelé jövet már arra sem emlékszik, hogy kik voltak a szereplők, az nyugodtan válassza A félelem fészkét – a megfelelő közönséget ez a film is maximálisan kiszolgálja.
Képek forrása: The Hollywood Reporter, Bloody Disgusting!
