Rendhagyó eseményeknek lehetünk szemtanúi a héten: egyrészt újranyitnak a hazai mozik (a műsorról részletesen itt és itt olvashattok), és ami még fontosabb, a világon elsőként Magyarországon kerül vászonra az Ava. Eredetileg nem ezt szánták a nyár szuperprodukciójának, a Jessica Chastain, John Malkovich, Colin Farrell és Geena Davis nevével fémjelzett színészgárda mindenesetre önmagában is elég volna, hogy felkapjuk a fejünket. És bár Tate Taylor (Mami, Segítség, A lány a vonaton) Luc Besson női bosszúthrillereit idéző rendezése sajnos megragadt az ígéret szintjén (a hősnő titokzatos bája révén leginkább egy jövőbeli sorozatadaptációban bízhat), jelen helyzetben mégsem lehet ennyivel elintézni ezt a közepesen izgalmas filmet. Az a bizonyos báj bőven elég, hogy ilyen hosszú filmek nélkül töltött időszak után elvarázsolja az embert. Hiába nem sikerült kibontani mindazt, amit a kifejezetten ígéretes alapszituáció magában rejtett, a stílusos thriller-elemek, a pörgős akciójelenetek és az őszies hangulatú, egyértelműen nagyvászonra szánt képek megnyitják a visszavezető utat a mozik felé.
Ava karakterében tökéletesen vegyülnek a filmtörténet bérgyilkosnőinek legjellegzetesebb és legcsábítóbb vonásai. A néhai éltanuló pályája a zavaros családi háttér nyomása alatt megtörik és a szenvedélybetegségek poklába vezet, hogy onnan egy szigorú katonai, majd bérgyilkos-kiképzés vezessen vissza a „felszínre”. Gyilkos megbízások között csordogáló magányos életét régi szenvedélyeinek kiújulása, a múltjával való szembenézés és a családjához való hazatérés töri meg. No, meg egy balul elsült akció, amiről később kiderül, hogy saját megbízói állítják neki csapdaként. Taylor rendezésében egyesül a Nikita, a Charlie angyalai és a Bosszú angyala. A film érdekessége, hogy pont a sablonokból felépülő alapváz bilincseli le a nézőt. Olyan ez, mint a kilencvenes évek brit szuperslágere (Blur: Charmless Man), aminek szerzője elárulta, hogy a műfaj legnagyobb kliséiből állította össze a dalt, és mégis működik és mégis eredeti. Jelen alkotás eredetiségét a címszereplő már említett bája és rejtélyessége adja, akit nem is alakíthatna avatottabb színésznő, mint a parókákat rutinszerűen cserélgető Jessica Chastain.
Hiába a tökéletes alapszituáció és az eltalált színészi alakítások, sajnos a részletek kibontása, akárcsak Tate tavalyi horrorjában (Mami), már közel sem ennyire színvonalas. Túl hangsúlyos szerepet, akár saját jeleneteket kapnak olyan karakterek, akik semmit nem tesznek hozzá sem a cselekményhez, sem a film sajátos univerzumához. Egyenesen zavarossá válik a cselekmény a személyiség, jellem nélküli (következésképp inkoherens módon viselkedő) figuráktól, akik a hősnő személyes drámái és akciójelenetei elől rabolják a drága játékidőt. A készítők Ava múltjának bemutatása céljából húzták elő ezeket a mellékszálakat, amik azonban sem hangulatukban, sem színvonalukat és kidolgozottságukat tekintve látványosan nem illeszkednek a fő csapásirányhoz. Néhány gyengén dramatizált szituáció már-már a kétezres évek magyar filmjeinek dialógusait idézi, ami egy hollywoodi produkciótól mindenképpen amatőr teljesítmény. Összességében vagy homályban kellett volna tartani Ava sötét múltját, vagy életszagú narratívát kellett volna írni hozzá. Nem a történetet felvezető sablonokkal van a baj, hanem a hősnő mögé költött totálisan hihetetlen és erőltetett előzménytörténet lóg le a vászonról, amik botladozós jelenetekben és irreális párbeszédek közepette buknak a felszínre.
A film legfőbb problémája, hogy az alkotók időközben elfelejtették, mi is a valódi konfliktus. A cselekmény tele van fölösleges mellékszálakkal, amik alatt inkább a hősnő belső feszültségeivel kellett volna foglalkozni. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a nyitány tökéletesen felvezet egy problémát – nevezetesen, hogy Ava képtelen csak úgy elvégezni a küldetéseket, saját lelkén könnyítendő, rendre beszélget „halálraítéltjeivel” –, amivel a következő másfél órában azonban csak érintőlegesen foglalkozik a film. Megtudjuk, hogy súlyos függőségek és tinédzserkori megaláztatások terhelik a lelkét, ám ezek nem adnak magyarázatot egy profi bérgyilkosnő morális válságára. Dramaturgiailag a lehető legrosszabb helyeken következnek akciójelenetek, amikben aztán egyre kevésbé foglalkoznak a hősnő problémájával. Bőven elhelyezhettek volna néhány flashbacket a cselekményben és nem utolsó sorban számtalan groteszk jelenet származhatott volna ebből, ha már a film amúgy sem idegenkedik a fekete humortól – kár, hogy pont az elhagyható jeleneteket tömték tele szúrós megjegyzésekkel.
Mutatja az alapötlet erejét, hogy a fentiekben vázolt hibák ugyan sok gyengébb pillanatot okoznak, mégsem veszik elejét az izgalmaknak. Ennek ellenére, a túl sok leágazás és mellékirány folytán, már a játékidő felére rendezetlenné válik, szétesik a dramaturgia. Végül pedig nem is sikerül lezárni a sztorit, a zárósnitt zavarossága szimbolizálja az egész filmet körüllengő problémát. A Bourne alkotói is tudták, hogy ilyen komplex történetet nem lehet egy részben elmesélni hát még másfé órában. Sorozat formájában kell visszatérnie ezért Avanak, ahol a sok különböző szálat részletesen ki lehet fejteni (nemrég debütált például az HBO-n a hasonló szituációt felvázoló és hasonlóan markáns tónusú Jett, ami tökéletesen kihasználja a rendelkezésére álló több epizódnyi játékidőt). Mára minden filmkészítőnek tisztában kell lennie azzal, hogy az egészestés produkciók egy gegre épülnek, nem lehet túlcicomázni a cselekményt, mert attól – főképp egy akcióthriller – elveszti a feszességét. Bízzunk benne, hogy hamarosan több évad során kísérelhetik meg az introvertált és hallgatag, néhol mégis radikális lépéseket tevő címszereplő személyiségét feltárni előttünk. Addig is azonban, jobb híján, vágykeltő célzattal érdemes betérni a moziba és megízlelni az Ava kétségtelenül elbűvölő stílusát. Filmkedvelőknek ennyi bőven elég, hogy felpezsdítsék mozis élményeiket.
