Holnap este 20 órakor debütál az HBO GO kínálatában a BIDF dokumentumfilmes fesztiválon már nagy sikerrel vetített Anyáim története. Dér Asia és Haragonics Sára munkája – dióhéjban megfogalmazva – egy leszbikus pár életét követi, akik a hazai korlátozó jogi szabályozás ellenére kisgyereket fogadnak örökbe. Ha bővebben akarjuk elmesélni a filmben látottakat, nehéz helyzetbe kerülünk, ugyanis a világos címadás ellenére rendkívül kaotikus a közel másfél órás mű szerkesztésmódja és mondanivalója. Végig nem derül ki, hogy konkrétan miről akarnak beszélni az alkotók, pontosabban kinek az életét kívánják bemutatni. Művészi szempontból ez marad végig az Anyáim története rákfenéje, rendkívül megosztó politikai szemléletmódja viszont további kérdéseket is felvet. A következőkben megpróbáljuk szétszálazni az HBO doksijának különböző aspektusait.
Dicstelen családi történet
Úgy tűnik, hogy az alkotók számára nem egy életút vagy érzelmi állapot körüljárása volt a fő cél. Tulajdonképpen egységes tematikája sincs a filmnek. Egymáshoz koherensen illeszkedő jelenetek helyett fontosabbnak látták a cselekményt öt percenként megszakítani magyar politikusok beszédkivonatát tartalmazó nem túl érdekes híradórészletekkel és tüntetéseken készült rövidke felvételekkel. Gondoljunk bármit is az azonos neműek házasságának és örökbefogadási lehetőségeinek kérdéséről, a filmben látható két nő és közösen nevelt kislányuk története önmagában elég alapanyagot szolgáltat egy személyes hangvételű és társadalmi tanulságoktól sem mentes filmhez. Ennek ellenére kicsit sem sikerül érzelmileg involválódni a szereplők mindennapjaiba, érzékenyen megragadni helyzetüket. Az örökbefogadási folyamat legfontosabb állomásait, több hónapot egyszerűen átugrik a film, majd a magukhoz vett kislány életéből is csak néhány képsort látunk. Lényegében meg sem ismerjük Melissa személyiségét, de anyáinak történetéből is csak politikai jellegű tevékenységüket látjuk részletesen kibontva. A személyes sztori sajnos puszta ürügyként szolgál valami más bemutatására. Nem mintha baj lenne, ha nagyobb társadalmi nézőpontot akarnak festeni az alkotók, az viszont semmiképp sem szimpatikus húzás dokumentumfilmesektől, hogy egy család hétköznapjait használják fel saját politikai véleményük igazolására.
A nagy világon e kívül…
Elég hamar kiderül, hogy Dér Asia és Haragonics Sára alkotása nem a gyereknevelésről és csak kisrészt a meleg párok örökbefogadásának ügyéről szól. Valójában kormányellenes propagandafilm, ami a homoszexuálisok sanyarú magyarországi sorsának taglalásán keresztül igyekszik hangot adni véleményének. Elég megosztó témákról lévén szó, aktuálpolitizálás helyett inkább két szempontot érdemes kiemelni a filmmel kapcsolatban. Egyrészt az egész művet átgondolatlan, csapongó dramaturgia jellemzi. Mintha pusztán egy politikai érzületet volna hivatott kifejezni anélkül, hogy az alkotók egyéb tartalmat kívánnának közölni. Alapvető probléma, művészi szempontból igénytelenség, hogy az ellenzéki állásponton kívül meg se kísérel bármi mást állítani a film. Ha már valaki a homoszexuálisok jogai mellett kampányol, érdemes volna ezzel kapcsolatos érveket felsorakoztatni és a konzervatív álláspont pilléreit megcáfolni. Az Anyáim története azonban nem is próbál a témáról beszélni, helyette rendkívül belterjes hangnemben járja végig a pesti ellenzéki értelmiség köreit. Csalódik, aki azért ül le a képernyő elé, hogy a melegházasság és az azonos nemű párok örökbefogadásának bonyolult kérdéseiről halljon, vagy akár csak küzdelmeiket követné. A készítők inkább egy politikai tábornak próbálnak azonosulás élményt nyújtani egy olyan pár életéből ad hoc módon kölcsönzött jeleneteken keresztül, akik mintegy hősként jelennek meg az adott csoport világlátásában.
Nagyon nehéz közös alapokat találni a hazai közéletben, abban mindenesetre talán – pártállástól függetlenül – bízik a magyarok többsége, hogy egyszer lecsillapodnak itthon a kedélyek, és nem lesz vízválasztó annyi szimbolikus ügy, mint manapság. Külön kérdéseket vet fel, hogy Magyarországon vajon miért nem tekintik egyesek a nemzet részének politikai ellenfeleiket, bizonyos körök pedig miért viseltetnek ellenszenvvel a haza iránt. Az Anyáim története utóbbiak nézőpontját képviseli. Egészen elszomorító közel másfél órában végignézni, hogy az egész doksi egyetlen dolgot sugall, amire a cselekményt is kifuttatják végül, hogy el kell hagyni Magyarországot. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért van tele deprimáló képek özönével a film, miközben azt látjuk, hogy egy pár végre megtalálja élete értelmét, ahogy ők mondják, egy kislány pedig szerető otthonba kerül – elvégre címe alapján erről szólna a mű. Legalább az anyák érzelmi állapotában megpróbálhattak volna elmerülni a készítők, a direkt politikai utalásokon kívül viszont nem sokra futotta. Összeszorul az ember szíve, amint az alkotók minden lehetséges alkalommal összekapcsolják a nemzetet a számukra nyomorúságos politikai rendszerrel. Mégis milyen üzenetet hordoz, amikor a homoszexuálisok korlátozott jogairól folyó beszélgetést felvezetendő hosszasan kitartanak egy nemzeti lobogót pásztázó felvételt? Bonyolult a közvetlen politikai síkot megkerülve beszélni a filmről, az alkotók identitása nem is képezheti egy kritika tárgyát. Az viszont igenis számonkérhető, hogy egy a fikciós alkotásoknál lényegesen objektívebb hozzáállást igénylő doksi miért akar a szereplők életének érzékeny bemutatása helyett egyszerű politikai kurzusfilmként funkcionálni.
Egy film szörnyű közállapotainkról
Az Anyáim története nem más, mint egy végtelenül elkeserítő kordokumentum arról, hogy a magyar társadalom milyen mértékű feszültségekkel van tele és mennyire nem tud sorsában és kultúrájában közösségként osztozni. Feltehetné persze az ember magának a kérdést, hogy mégis mit várt egy ilyen pikáns témát érintő magyar alkotástól, mikor készült utoljára kurzusok felett álló politikai-társadalmi igényű dokumentumfilm ebben az országban. Mégis borzasztó minden alkalom, amikor szembesülnünk kell a hazai közvélemény hisztérikus állapotával. Dér Asia és Haragonics Sára filmje sajnos egyetlen hatást fog kiváltani: végletesen megosztja a magyar közönséget (mintha nem érne minket épp elég ilyen típusú élmény a hétköznapokban). Sokakat megerősít majd abban a hitében, hogy Magyarország szörnyű hely, amit mielőbb el kell hagyni. Mások pedig feltüzelve kezdhetnek szitkozódni az ellentétes tábor vélt abnormalitásán. Ilyen alapon sosem lesz kiegyezés a különböző táborok között és – példának okáért – sosem kaphat konszenzuális, vagy akár haladó szellemű rendezést a melegházasság és a homoszexuális párok örökbefogadásának ügye. Helyette marad az örökös panaszkodás, amikor még egy kislány cseperedésére sem tudunk kellőképpen odafigyelni.
