Aki nem rajong a sci-fi horror műfajáért, az is teljes mértékben tisztában van vele, hogy Ridley Scott 1979-ben bemutatott Alien, avagy A nyolcadik utas: a Halál című filmje korszakalkotó volt a maga nemében. Scott az ismeretlentől való félelmet kombinálta a földöntúli horrorral, megteremtve egy olyan lényt a xenomorf képében, amely mintha a rémálmainkból lépett volna elő. A mai napig bármikor vissza lehet nézni ezt a kult-klasszikust és megfigyelni, hogy a rendező mennyire mesteri módon vezeti elő a xenomorf felbukkanását, illetve teremti meg azt a fajta nyomasztó atmoszférát, amit a később folytatások szinte teljesen szétzúztak. Az Alien Romulus az első film szellemiségéhez és hangulatvilágához kíván visszakanyarodni, de vajon van-e annyi új ötlet Fede Alvarez filmjében, hogy ne csupán egy szimpla rókabőrként kezeljük? Olvassatok tovább és kiderül!
A halál nem utazik egyedül
Mielőtt erre rátérünk, érdemes még megnézni, hogy az 1986-ban bemutatásra került A bolygó neve: Halál már egészen másképp állt hozzá ehhez a veszélyes idegen létformához. A 80-as években a horror műfaja szinte teljes átalakuláson ment keresztül. A 70-es évek földhözragadtabb, realisztikusabb és legtöbb esetben a démonok vagy az ördögtől való félelemre épülő tematikáit felváltották a maszkos slasher gyilkosok, az élőholtak és a minél groteszkebb, amorf szörnyszülöttek. A 80-as évek volt az az időszak is, amikor maximumon pörgött az akciófilmek műfaja, így valahol borítékolható volt, hogy az Alien folytatása sokkal látványosabb és akciódúsabb lesz. James Cameron alkotása nagyobb sikernek bizonyult, mint az első rész, ráadásul számos rajongó és kritikus szerint jobb is lett annál. Ennek oka főként abban keresendő, hogy Cameron filmjét jóval szélesebb közönség tudta befogadni, viszont ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a zsigeri sci-fi horrorból egy darálós akció-horrort csinált, amit sajnos a folytatások is követtek. Ezekben már nem egy xenomorftól kellett rettegni, hanem több tucattól, mindez pedig odáig vezetett, hogy az idegen lény egyszerűen megszűnt félelmetesnek lenni. Egy szimpla ellenféllé vált, aki csupán abban különbözik a zombiktól, hogy okosabb és nehezebb legyőzni, illetve a vére savas, szóval nem éri meg piszkálni. Az Alien vs Predatorban például alig volt több puszta prédánál, az Alien Colonial Marinesben pedig QTE gombnyomkodással le tudtad boxolni magadról, ami teljességgel méltatlan és egyenesen nevetséges volt ettől a szériától. Nem véletlen, hogy a 2014 legjobb horror-játékának kikiáltott Alien Isolation visszahozta azt a koncepciót, amit már az első Alien film is tökéletesen át tudott adni. Egyetlen xenomorf elől kellett bujkálnunk a Sevastopol űrállomás fedélzetén Ripley lányával, és noha később, egy izzasztó lopakodós szakasz után előkerült több parazita lény is, az Isolation végig azt éreztette velünk, hogy csupán egy megölhetetlen ellenfelünk van, aki viszont bármikor az életünkre törhet. Mikor az Alien Romulus egyik előzetesében a rajongók kiszúrtak egy telefont, ami az Isolationben mentési pontként funkcionált, már tudni lehetett, hogy Fede Alvarez jó úton jár. Filmje visszanyúl a legelső részig, miközben azokat is kiszolgálja, akik a Covenant óta várnak a csodára.
2142-ben járunk, a Weyland-Yutani egyik bányászkolóniáján. Rain (Cailee Spaeny – Priscilla, Polgárháború) az androidjával, Andyvel (David Jonsson) szeretne minél előbb lelépni és elutazni egy sokkal szebb helyre, ahol legalább a napsütést láthatja. A lány hiába dolgozott le éveket, a cég még legalább 5-6 évre a bányákba küldené, ami ezen a helyen messze nem számít életbiztosításnak. Ekkor feltűnik a színen Tyler (Archie Renaux) és barátai, Kay (Isabela Merced), Björn (Spike Fearn) és Navarro (Aileen Wu), akikkel Rain és Andy korábban együtt bandáztak, viszont az élet másfelé sodorta őket. Tyler elmondja, hogy nemrég befogtak egy jelet egy felettük sodródó űrállomásról, ami furcsa módon még senkinek nem szúrt szemet. Érdemes lenne felmenni és körbenézni, mert az alvókapszulák pont jól jönnének nekik, hogy végleg megléphessenek a bolygóról. Rain belemegy, hiszen a bányában amúgy is csak a lassú halál várna rá, nem sokkal később pedig Andyvel együtt csatlakoznak Tylerhez és a többiekhez, amolyan szedett-vedett roncsvadászokként. A cél innentől a Reneszánsz, a Weyland-Yutani elhagyatott űrállomása, ami két részből áll: a Romulusból és a Remusból. Persze sejthetitek, hogy miért lett elhagyatott az űrállomás, illetve hová tűnt onnan a teljes legénység. Az egykor nyüzsgő kutatási létesítményen olyasmikkel kísérleteztek, amikkel nagyon nem lett volna szabad, Rain és a csapat tagjai pedig nemsokára szemtől-szemben találják magukat ezekkel az iszonyatos rémségekkel – utána pedig jöhet a futás, meg a sikítás. Dr. Ian Malcolm erre mondaná, hogy "csak a szoki!"
Fan-service a legmagasabb fokon
Tisztán látszik az egész Romulus minden egyes díszletén, de még a szereplők Reebok-cipőjén is, hogy mind a rendező, mind a stáb nagyon jól ismeri az összes Alien-filmet és több tucatszor újranézhették őket a forgatás előtt. A ruhák, a berendezés, a számítógépek és még a szellőzőnyílások is az első részt – és persze az Alien: Isolationt – juttathatják eszünkbe, emellett pedig easter eggek és jópofa utalások is kerültek be, amiket sanszos, hogy tényleg csak a legnagyobb fanok fognak kiszúrni és értékelni. A látványvilág összességében nagyon rendben van és ennek az a legfőbb oka, hogy szinte mindent megépítettek, amit csak lehetett, a CGI-t pedig igyekeztek minimálisra fogni. Sokkal jobban működik így az atmoszféra, pláne akkor, amikor felpörögnek az események. Mint sci-fi horror, simán hozza az elvártat a Romulus. Kellőképpen gusztustalan gore-jelenetek is kerültek be, viszont végig igyekszik fenntartani a nyomasztó, klausztrofób érzést, ráerősítve arra, hogy főszereplőink a horror-történelem leghalálosabb idegen lényével lettek összezárva. Apropó, főszereplők. Értékeltem, hogy itt senki sem egy hős-típus. A csapatból egyetlen embernek van tapasztalata lőfegyverekkel, de ő is videójátékokból vette ezt. Cailee Spaeny nem az új Sigourney Weaver, viszont legalább annyira jól fel tudja találni magát szorult helyzetben, mint Ripley a Nostromo fedélzetén. Bár Rain a film főszereplője, szerintem az Andyt alakító David Jonsson sokkal nagyobbat megy és több emlékezetes jelenet kapcsolódik hozzá. Emellett a Romulus – főleg a vége felé – képes meglepni. Egy parádésan jó végjátékot szállít, miközben igyekszik pár kérdést is megválaszolni, amik már évek óta keringtek bennünk – legalábbis bennem nagyjából 2012 óta. Nálam ugyanis hatalmas kedvenc a Prometheus, és örömmel láttam, hogy ez az alkotás Alvarezt sem hagyta hidegen.
Mindez viszont nem lesz elég ahhoz, hogy az Alien: Romulus is akkora klasszikus legyen, mint az első vagy a második Alien-film. Jelesre mondja fel a leckét, és tényleg hozza a kötelezőt mind a gore-, mind az akciójelenet terén, ugyanakkor sokszor volt az az érzésem, hogy tipikus slasher-klisék jönnek elő, a szereplők még élet-halál szituációkban is sültbolondok módjára viselkednek és teljesen irracionális döntéseket hoznak. Azért annyira nem rossz a helyzet, mint mondjuk a Covenantnál, mikor ketten épp a zuhany alatt estek egymásnak, miközben kinn mindenféle szörnyűség ólálkodott, de azért ide is befért néhány hasonlóan arcpirító pillanat – például mikor előkerülnek a puskák, de Andy szól, hogy ne a lényre célozzanak, hiszen annak savas a vére. Oké, akkor csak tartsuk rá, attól biztos elszalad! Persze ez nem azt jelenti, hogy az Alien: Romulus rossz film lenne, mert távolról sem ez a helyzet. Ez egy nagyon KORREKT sci-fi horror és Alien-film egyben, parádésan jól összerakott jelenetekkel és megkockáztatom, hogy sem az arctámadók, sem maga a xenomorf soha nem volt még ennyire gusztustalanul ábrázolva. Ha Fede Alvarez több részt is tervez, akkor megnyugtatok mindenkit: nála jó kezekben van a széria. Viszont ahogy a Prometheus után a Covenant is biztonsági játékot játszott, úgy a Romulus sem mer annyit újítani, hogy új klasszikus váljon belőle. Talán Alvarez nem is akarta ezt. Csupán meg szerette volna mutatni az Alien-rajongóknak, hogy nézzétek, lehet még tisztességes filmet összerakni ebben a témában és ugyanúgy vissza lehet hozni a xenomorfot is a köztudatba, mint Michael Myerst vagy Ghostface karakterét. Megéri moziban megnézni a Romulust? Mindenképp. A szinkron kifejezetten jól sikerült, a hanghatások pedig kétszer akkorát ütnek a moziteremben, mint otthon. Majd az idő eldönteni, hogy hová fog beilleszkedni a Romulus az Alien-filmek között, de egy biztos: hibái ellenére ez egy szerethető alkotás lett. Látszik, hogy szívvel-lélekkel lett összerakva, maximálisan a rajongók igényeihez igazítva. A Covenant után legalább már ez is valami.
Az Alien: Romulus augusztus 15-től látható a hazai mozikban.
(Képek forrása: ABC News, IMDB, Port, Bloody-Disgusting)
