Műfaját tekintve a hónapon belül, témáját nézve pedig féléven belül a második, olyan városépítős játék érkezett meg az Endzone képében, amelyben a világvége utáni maroknyi túlélő jólétéről és túléléséről kell gondoskodni. Ennek fényében pedig most már valóban nem túlzás kijelenteni, hogy a Cities: Skylines által elhozott aranykor tényleg a csúcsát éli. Nincs olyan esztendő, amikor ne érkezne legalább egy, ha a műfaj határait nem is kitoló, de annak szabályait baromi élvezetes formába öntő darab, ennek hála pedig nemcsak amiatt nem kell aggódni, hogy nincs mivel elütni az időt, de amiatt sem érdemes, hogy ne lenne választási lehetőség. Ráadásul, ha egyazon témáról van szó, akkor nem csupán az összevetés egyszerűbb, de a különbségek is markánsabban előjönnek, és ha Early Access címekről beszélünk, akkor az is benne van a pakliban, hogy egymástól is tudnak tanulni, átemelni. Ez az Endzone esetében pedig különösen hangsúlyos, hiszen az elsősorban a komoly mélységgel rendelkező stratégiai játékok királyi címét viselő Paradox tavaly októberben Early Access státuszba lépett játékával (Surviving the Aftermath) kell felvennie a versenyt, amely már-már felfoghatatlan módon pontosan ugyanazon lapokkal ült asztalhoz, mint amikkel most a Gentlymad Studios alkotása.
A semmi közepén
Azaz, az Endzone: A World Apart egy olyan, a városépítést és a túlélést kombináló stratégiai játék, ahol egy posztapokaliptikus világban, gyakorlatilag a semmi közepén kell először menedéket biztosítani egy maroknyi túlélőnek, aztán egy önellátó, komplett gazdasági rendszert létrehozni, melyben minden létező igény kiszolgálásra kerül. Abból pedig akad bőven, hiszen az embereknek tető kell a fejük fölé, étel a hasukba, víz a szomjúságok enyhítésére, és az sem árt, ha védőfelszerelést is kapnak a radioaktív sugárzás és a vele járó egyéb szennyeződésekkel szemben.
A kezdéshez szerencsére azért kapunk némi segítséget, egy tucat telepes, valamint kevéske nyersanyag képében, mely pont ahhoz elég, hogy az alapvető épületeket felhúzzuk. A választási lehetőségek száma már jelenleg is elképesztően magas, hozzávetőlegesen harminc, több kategóriába rendezett épület vár, kiszolgálva az olyan alapvető igényeket és elvárásokat, mint az étkezés, a víz, a nyersanyag begyűjtése és feldolgozása, vagy épp ezek tárolása. A folyamat kezdetben természetesen a legkevésbé sem automatikus, és ez igazából jó sokáig így is marad, hiszen mindent manuálisan, kézi erővel kell megoldani.
Világ 2.0
Ez pedig azt jelenti, hogy vizet például vödrökben kell szerezni egy közeli tóból; a fához le kell tarolni a legközelebbi erdőt, az ételhez le kell vadászni a portyázó állatokat, vagy be kell gyűjteni a bogyókat, gyümölcsöket. A világvége ellenére azért az emberiség nem süllyedt vissza a kőkorszak szintjére, gyakorlatilag minden egyes épülethez olyan, később pótlásra szoruló nyersanyagok szükségesek, mint a textil, a fém, a műanyag, a komplexebb struktúrákhoz pedig akár finomműszerekre is szükség lehet. Az elsődleges feladat minden esetben az ezek begyűjtését és feldolgozását végző hálózat kiépítése. Ehhez nem csupán a megfelelő épület felhúzása szükséges, de azt lehetőség szerint a legközelebbi kitermelő hely közelébe kell lerakni, ezt követően pedig a dolgozókról is muszáj gondoskodni.
Mind ez, mind minden hasonló típusú feladat szerencsére nagyon gyorsan és nagyon egyszerűen megoldható, a letisztult kezelőfelület alig pár almenüt tartalmaz, és az itt megtalálható egyszerű kapcsolókkal tényleg villámgyorsan be lehet állítani mindent. Külön dolgozók rendelhetők az összes épülethez; típusonként szabályozható a kitermelt/feldolgozott nyersanyag mennyisége; felhúzhatók az adott épületkategóriába tartozó további struktúrák egy már meglévő menüjéből, nem kell ehhez külön az építkezés-menüt megnyitni; az elérhető nyersanyagok, a lakosság mérete és alapvető állapotuk (egészség, boldogság, sugárzás) folyamatosan látható a képernyő tetején. Az ilyen és ehhez hasonló apróságok nemcsak megkönnyítik a település menedzsmentjét, de az áramvonalasítás révén tényleg mindent elérhető közelségben van, sosem érezni azt, hogy a feladat súlya agyon nyomna.
Csak a túlélés
Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy az Endzone könnyű lenne, sőt ellenkezőleg. Sokkal könnyebb gyorsan a kihalás szélére sodorni az emberiség ezen maroknyi csoportját, mint a túlélésükről gondoskodni, amely nem csupán a világvégének, na, meg a nyersanyagok szűkösségének tudható be, de annak is, hogy a termelési lánc, illetve a termelési mechanika jelenleg egyáltalán nincs kiegyensúlyozva. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, szélsebes tempóval tud abszolúte leállni a termelés, vagy nullára apadni a nyersanyag, annak ellenére, hogy sem az épületek státuszában, sem a munkások elosztásában nem következik be változás. A láncreakció szerű pusztulás így a komplett falut magával tudja rántani, ami már csak azért is fájdalmas, mert e nélkül is bőven akad kihívás. A dinamikusan változó időjárás miatt időnként homokviharokkal, szárazsággal is szembe kell nézni, és az eső sem mindig hoz megnyugvást, hiszen a radioaktív sugárzás előszeretettel bújik egy ágyba a savas esővel, ami miatt folyamatosan figyelni kell a természet változásaira. Igaz, erre alapból is szükség van, ugyanis nemcsak az időjárás, de maga a játéktér is dinamikus: a talaj nedvessége és radioaktivitása cellánként tud változni, így folyamatosan figyelni kell, és alkalmazkodni az új körülményekhez.
Kevéske hibája ellenére az Endzone viszont egész egyszerűen fantasztikus: valahogy sokkal mélyebb és tartalmasabb élményt nyújt (már a legelső játszható változata), mint félév után a Surviving the Aftermath, és ez tényleg csak a kezdet. Az áprilisi frissítéssel megérkeznek az expedíciók, májusban a győzelmi kondíciót elhozó feladatok, a jövőben pedig még ki tudja, hogyan bővül a már most is addiktív és meseszép túlélés.
