A Quantic Dream a BEYOND: Two Souls után egy újabb nagy dobással állt elő, méghozzá a Detroit: Become Human-nel, ami természetesen – a fejlesztőktől megszokott módon – újfent inkább mondható interaktív mozinak, semmint hagyományos videojátéknak. A történet ezúttal a jövőben játszódik, egy, a Szárnyas fejvadász című filmben látott világra hajazó Földön. És ez nem véletlen, a téma itt is az élet mibenléte és a mesterséges személyek létezése. David Cage elég rendesen kitett magáért ismét, a játék története ugyanis nagyon masszív. A Detroit: Become Human a nem túl távoli jövőbe visz, Detroit városába, ahol emberek és androidok élnek egymás mellett. Az androidok minden feladatot ellátnak, a gyerekneveléstől kezdve az idősgondozásig, de csak másodlagos polgároknak számítanak, a szegregáció ebben a társadalomban a mindennapok része. A játékban három android, Connor, Kara és Markus sorsát lehet végigkövetni, azt, hogy tetteik, cselekedeteik milyen hatással vannak az emberek életére és fordítva. Miután (tévesen) megvádolják hús-vér mentora meggyilkolásával, egy olyan helyen folytatjuk Markus történetét, ahová az androidokat megsemmisíteni viszik – az egész lényegében egy high-tech tömegsír.
Az egész szekvencia olyan, mintha a Remény rabjai találkozna a Terminátorral. Ahogy Markus a szakadó esőben a félig már üzemképtelen (kvázi halott) android-társait vizsgálja át használható alkatrészek után, az egészen borzongató. David Cage pedig rá is játszik a God of War és Dante's Inferno játékokat idéző képi világra, ahogy Markust időnként a romok közül kinyúló kezek tömegei ragadják meg – azonnal átjön a bosszú, a túlélés és az elszántság érzése. Vitathatatlanul ez a játék legjobb, legemlékezetesebb jelenete.
A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!
