A Condemned: Criminal Origins mindig is olyan volt számomra, mint egy korhatáros A helyszínelők-évad. Ez egy nyomozós FPS, ami nagyban épít a közelharcra, de úgy, hogy fegyvernek kvázi bármit használhatunk a falból kitépett vascsövektől kezdve a széklábig. Erősen korhatáros cuccról beszélünk, ahol a horror-faktort is igyekeztek kimaxolni. Akadt benne egy rész, amire a mai napig tisztán emlékszem. Bementem egy lepusztult, iroda-komplexumnak látszó helyiségbe (mint utólag kiderült, egy használaton kívüli bevásárlóközpont volt), ahol különféle letakart bútorok sorakoztak. Tudjátok, mint mikor épp frissen van festve egy szoba. Voltak benn próbababák is, de szépen felöltöztetve, meg minden, és ahogy haladtam előre, hirtelen úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Valamiért úgy tűnt, mintha ezek a babák folyamatosan követnének a tekintetükkel, de legalábbis a fejükkel biztosan, és furcsa lépteket is lehetett hallani. Kicsivel később pislákolni kezdett a lámpa, és minden egyes felvillanásnál néhány baba egyre közelebb és közelebb került hozzám, majd hirtelen azon kaptam magam, hogy ott állnak körülöttem. Hátborzongató érzés volt, majdnem ki is kapcsoltam a játékot ott helyben. Aztán legyűrtem a félelmem és haladtam tovább. Alig telt el fél perc, mire hirtelen, az egyik állványról fogta magát az egyik baba, lemászott, majd megindult felém – itt majdnem szívrohamot kaptam! Aztán persze jött a többi is, és általuk bemutatkozott az új ellenféltípus, akiket szívemből gyűlöltem. Akadt még néhány vérfagyasztó pillanat a Condemnedben, de nálam ez vitte a prímet, és elérte, hogy a végigjátszásba kisebb-nagyobb szüneteket is beiktassak, már csak az idegrendszerem megnyugtatása végett is.
A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!
