Még emlékszem, hogy mikor annak idején rendszeresen forgattam az éppen aktuális PC magazinokat, valamelyikben volt egy korrekt összehasonlító teszt a Silent Hill 2 és a The Blair Witch Volume I: Rustin Parr kapcsán. A Silent Hill 2 végül több pontot gyűjtött, méghozzá elsősorban felnőttes története és nyomasztóbb hangulata miatt. Akkor jól ki voltam akadva, hiszen azokban az időkben a Blair Witch első része amolyan ultimate-favorit horrorjáték volt nálam (persze csak amíg nem jött az Undying!), és bár vonzott a Silent Hill 2, dacból sokáig csak azért sem játszottam vele. Aztán persze évekkel később pótoltam a hiányosságom, és utána a Silent Hill-sorozat az egyik legnagyobb kedvencemmé avanzsálódott, melynek éppen annyira imádtam a gyengébb részeket (Homecoming, Downpour), mint a kimagaslóan jókat (Silent Hill 1-3, mondjuk, nekem a The Room is ezek közt van), de már egyik sem tudta visszaadni azt a borzongató érzést, melyet James Sunderland kálváriája okozott a saját múltjában elkövetett tetteit pokoli vízióként ábrázoló, ködbe vesző kísértetvárosban. Akadnak a játékban emlékezetes pillanatok (mint például az első groteszk ellenfél megjelenése az alagútban) de az igazán zsigeri horror szerintem egyértelműen az, amikor Piramisfej már nemcsak az átvezető videókban hozza ránk a frászt, hanem a játék bedobja elénk, és mi ott állunk magatehetetlenül. Kijutni nem tudunk, csupán megkerülni (szerencsére elég lomha), fegyvereink hatástalanok és feloldozást csak a jól ismert sziréna fülsiketítő hangja hoz, de az addig eltelő idő sokkal hosszabbnak tűnik.
A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!
