Retró shooterekkel lassan tényleg Dunát lehetne rekeszteni: hogy csak párat említsünk, kapásból ott a Wrath: Aeon of Ruin, a Dusk, az Ion Fury, a Project Warlock, a Graven, a S.C.A.R., a Strafe, a Prodeus és még folytathatnánk a sort, lassan tényleg a végtelenségig. Van, ami teljes értékű játékként jelenik meg, többségük pedig az Steam korai hozzáférésű programjában kezdi életét. Ehhez a sorhoz csatlakozik a Dread Templar is, mely a műfaj minden nagy öregje előtt egyformán tiszteleg: Doom, Quake, Hexen, Heretic, Blood – a veterán játékosok mindegyikre ráismerhetnek benne.
Ki korán kel…
A Dread Templar nem bonyolítja túl a történetet, a jelenleg játszható két epizód elején nagyjából másfél mondatban elintézi azt. Mielőtt azonban elmerülnénk a kisregényben, még ott a röpke oktatópálya, ahol megismerkedünk az abszolút alapokkal, a siklással és katanáinkkal, melyeket könnyedén egybepattintva egy brutálisan erős, idővel automatikusan „visszatérő” lövedéket is kapunk. A közelharci funkciójuk nem nagyon kerül előtérbe, mert arzenálunk igen méretes, ha pedig relatíve jól célzunk, akkor lőszerünk sem nagyon csappan meg.
Fegyvertárunk a kötelező pisztoly-géppisztoly-sörétes-rakétavető tengelyen túl egy folyamatosan töltődő, mesterlövészpuskának beillő íjat, valamint egy brutálisan erős tömegpusztító kesztyűt is magáénak tudhat. Másodlagos tüzelési módjuk sajnos nincs, ellenben a pályákon rendszeresen feltűnő, imádkozó szobroknál fejleszthetők, ha a pályákon itt-ott eldugott vörös kristályok és hatszögletű ikonok begyűjtését nem hanyagoljuk el. Az igazán érdekes újítások feloldása komoly elkötelezettséget igényel, mert a legjobbak általában valami titkos helyen, vagy rejtett pályaszakaszon lapulnak.
Ismerős helyeken
A pályák felépítése és dizájnja többnyire ötletes, bár a második epizód egyik-másik pályáján az az érzésem támadt, hogy fogyatkoztak az elképzelések. Kulcsokat keresgélünk, kapcsolókat aktiválunk, úszunk, mászunk – szerencsére megfulladni vagy zuhanásba belehalni nem lehet (leszámítva a feneketlen mélységeket). A hangulatot meghatározó színpaletta viszont nem nagyon mozdul el a barna-sötétbarna tengelyről, a vége felé némi rikító lilával és ipari mennyiségű fordított kereszttel megspékelve.
Szörnyezetek terén a hadonászós és lövöldözős zombipárostól indulunk, és a „megcronenbergezett” ocsmányságokig jutunk, szerencsére mindegyik sziluettje könnyen és távolról azonosítható. Szellemi teljesítményük sem mutat túl a már említett élőholtakén: a megyek, lövök és/vagy csapok kombinációval operáló dögök könnyen kezelhető csapatokba vagy járatokba csalhatók. Kis odafigyeléssel még hard fokozaton sem okoznak problémát, bár tény, hogy nagy tömegben és nehezen kezelhető, nyílt terepen képesek fejfájást okozni.
Nincs új a nap alatt
Ugyan a Dread Templar mentési rendszere fura egyveleg, mégsem nehezíti a dolgunkat. Egyrészt a kijelölt pontokon van alkalmunk manuálisan rögzíteni állásunkat, másrészt időnként észrevétlenül, automatikusan is ment helyettünk, általában a nagyobb balhék előtt. Szokatlan megoldás, de forradalminak vagy jelentősnek nem nevezném, a folyamatos darálás során amúgy sem lenne időnk holmi mentésekkel foglalkozni. Pláne, hogy egy-egy pálya nagyjából negyedóra alatt letudható, ahol pedig nem találtam elsőre a továbbvezető utat, az sem tartott félóránál tovább.
A Dread Templar még sokat fejlődhet, korai hozzáférésű játékhoz mérten viszonylag jelentős mennyiségű dolgot gyömöszöltek bele, de a végigjátszás nehéz fokozaton sem tart tovább négy óránál. Ha még további két fejezetet és némi változatosságot csempésznek bele, akkor mindenképp figyelemre méltó lesz. Jelen formájában azonban csak elkötelezett retró shooter-fanoknak ajánlanám, mert a játékmenet szinte tökéletesre csiszolt, mellé viszont alig kapunk olyat, amit máshol ne láthattunk volna.
