Azt hiszem, ezúttal valahol értelmet nyer az örökérvényű, nem a külső számít klisé, amit egyszerre bizonyít és megdönt a két játék, amiről most szó lesz. A Demoniaca: Everlasting Night az Eastasia istállójából érkezett, korábban már PC-re megjelent, most pedig konzolokra is elérhetővé vált, míg az Infernax frissebb, februári résztvevő, mely abszolút a retró jegyében született meg a Berzerk Studio és a The Arcade Crew jóvoltából. És hogy melyik a jobb? Na, az majd eldől.
Symphony of the Everlasting Night
A Demoniaca le sem tagadhatná a Konami sikerszériájához kapcsolódó kötődését, ám míg a sötétségben elmerülő kiadó pokolra küldte a saját szériáját, az Everlasting Night megpróbál valami kézzelfogható és értékelhető követőt teremteni a Symphony of the Nightból, avagy a Castlevania legjobban értékelt, legnépszerűbb epizódjából. Ez részben sikerül is. A látvány egészen pofás, és bár látszik, hogy nem nagy költségvetésű játékról van szó, a pixeles látványvilág egységes, sok esetben kifejezetten jól mutat a gótikus, dark megoldásokkal, amik egyben az inspirációs forráshoz is illeszkednek. A nőiességét kiemelt főszereplő irányítása már kicsit problémásabb, illetve bármennyire is sikerült ragaszkodni a bevált formulához, azért itt-ott más téren is kilóg a lóláb.
Mert bizony itt is fejleszthetünk, szerezhetünk extra kiegészítőket, sőt a főellenfeleket elverve olyan tárgyakhoz is juthatunk, amikkel újabb utak nyithatók meg, melyekre más esetben nem térhetnénk rá. Furcsa mód még a beat ‘em upos harcrendszer is jó ötletnek tűnik, mert működőképes lehetne a Street Fighterből és Streets of Rage-ből átvett mozgás, ha nem lenne technikailag gyengébben kivitelezve, ami viszont a zsáner sajátosságai mellett akadályozza a pontosságot és a játékélményt. Az alapok tehát megvannak, zúzós és remek zene darál az akció és felfedezés alatt, így alapvetően ígéretes próbálkozásról van szó, ami egy folytatással akár ki is teljesedhet, amennyiben sikerül minőségi és kicsit változatosabb irányba vinni. 70%
Castlevania Contra Infernax
Nos, a kimondottan és egyáltalán nem titkoltan a retró stílusra hajtó Infernax szintén egyértelmű Castlevania-klón, de annyira, hogy az indításnál szinte láttam magam előtt, ahogy a cartridge bekerül a NES-be, majd jön az intró. Fantasztikus chiptune zene, pixelart külső, anyám, aki gerjed erre a stílusra, az imádni fogja, akitől viszont ez a nosztalgia idegen, már most felejtse el a dolgot, mert személyes sértésnek veszi az audiovizuális megközelítést. És akkor még a játékmenet szóba sem került.
A vidéket szörnyetegek, gonosz lények járják és sötét erők pusztítják, és persze hősünk az egyetlen, aki rendet teremthet és békét hozhat. Ehhez azonban csontvázak szétverésén, koponyák szétloccsantásán és óriások kibelezésén vezet a hullákkal teli út, avagy akcióban és gore-ban nincs hiány, már-már Splatterhouse, amit kapunk, persze némi fejlesztéssel, sőt egy kis RPG-hangulattal. Itt-ott ugyanis dönthetünk emberek sorsáról, elzavarhatunk csoportokat, felrobbanthatunk objektumokat, aminek mind következménye van. Fejleszthetjük erőnket és ellenállásunkat, avagy egy csomó lehetőséget kapunk, miközben a külső végig retró, azt a korszakot idézve, amikor ilyen opciókkal még egyáltalán nem élhettünk.
Az Infernax a legjobb dolog, ami történhetett a műfajban, és ezzel a retró körítéssel, mindenképpen érdemes nekiesni, audiovizuális szempontból pedig minden rajongó imádni fogja. Sőt! Ha beütjük a hírhedt Contra-kódot, akkor jó kis easter eggként az is működik, illetve egyben könnyítésként is funkcionál. Elvégre a játék, a korszakhoz igazodva nem kifejezetten könnyű, de golyószóróval haladva azért máris egyszerűbb, mivel leginkább csak az ugrásokra és extra támadásokra kell figyelni. 90%
Jópofa kis múltidéző csemegék, amik a stílus rajongóinak kifejezetten kellemes perceket okozhatnak, persze érdemes óvatosan kezelni ezeket is, hiszen abszolút nem a mai elvárások teljesítése a cél. Ismersz esetleg olyan rejtett gyöngyszemet, ami illik ezek közé, és kevesen ismerik, de szívből ajánlanád? Hajrá, hiszen jó pap holtig tanul!
