Pont mint ebben az esetben, avagy a Darkestville Castle-nél, amit 2017-ben a német Epic LLama egyértelmű főhajtásként szabadított útjára, akkor még Steamen. Most azonban, hogy elérkezett az idő a konzolos verziókra, mi is megnéztük magunknak Cid, a démon eszetlen és vigyorgós, nem is annyira horror (sőt!) kalandjait.
A halam nélkül soha
Darkestville kastélya nem sok jóval kecsegtet, itt él ugyanis Cid, a démon, aki kiskorától kezdve zaklatja a közelben élőket, hol kisebb, gyerekes csínyekkel, hol komolyabb balhékkal, de azért túlzásokba nem esve. Mindenesetre így is bőven kihúzza a gyufát a lakosoknál, akik közül az egyik, Dan Teapot, nemcsak elbarikádozza a kastély urát, így bent tartva őt otthonában, de még egy démonvadász triót is felbérel, hogy ugyan kezdjenek már valamit a környék állandóan rosszalkodó rémurával. Cid azért a prológusban egyből bizonyítja (a játékos segítségével), hogy nem ejtették a fejére, avagy tőrbe csalja Dant, majd kijut, mire az őt üldöző szexi rókalány és társasága megérkezik, azzal azonban nem számol, hogy a vadászok elkapják és magukkal viszik kedvenc szörnyhalát, aki nélkül már nem is olyan szép az ártatlanok piszkálása.
Innen indul minden kalamajka, Ciddel be kell menni a városba, meg kell nézni a kocsmát, a temetőt, illetve a polgármester házát, de később egészen pokoli helyszínekre is eljutunk, avagy a kezdetben aprócsak terület szépen kinyílik. Játékmenet terén természetesen a nagy klasszikusok (Monkey Island, Day of the Tentacle, Full Throttle) inspirálták az indie kalandjátékot, így nemcsak a szereplők neveiben fedezhető fel némi kikacsintás és rokonság, de egy-egy elem és jelenet terén is. Amúgy viszont, ahogyan már megszokhattuk, felfedezzük a különböző területeket, megvizsgáljuk a tárgyakat, beszélgetünk a szereplőkkel, kombináljuk a valami miatt passzoló eszközöket, majd alkalmazzuk is azokat a továbbjutáshoz. Ebbe a mechanikába kiválóan bevezet a prológus, ahol általánosságban minden rutint megszerzünk, amire később szükségünk lesz. A helyzet persze bonyolódik, bekerül a képbe egy kevéske pixelvadászat is, de alapvetően a régi iskolás kalandjátékos módi az, amit megkapunk, csak némileg modernebb formában.
Nem mind gonosz, ki démon
Jó, Cidnek van egy sajátos humora, nem kíméli azokat sem, akik a környezetében élnek, de azért idővel rá kell jönnünk, hogy egy nagyon mókás figura, aki mutat némi hasonlóságot a korábbi kalandjátékok hőseivel. Ezzel együtt a “sötétebb” téma ellenére a játék picit sem félelmetes vagy nyomasztó, végig belengi a tipikus báj, ami a műfaj ismérve, illetve kitölti a humor, ami szintén a zsáner egyik legfontosabb összetevője. A feladatok általában nem túl nehezek, csak néha vannak agyrohasztó megoldások, emellett a párbeszédek és karakterek is egészen jól meg lettek írva, nem mellesleg a rajzolt külső is jól áll neki.
Az más kérdés, hogy a nosztalgiából és kikacsintásból néha kicsit túl sok is jutott, a színes külső pedig inkább egy okoseszközre írt kalandot feltételez, miközben kisebb-nagyobb nyelvi hibák is előfordulnak. Nem utolsó sorban 5 óra alatt bejárható a teljes játék, ami annyira nem is változatos. Szóval a Darkestville Castle messze nem tökéletes, viszont a stílus kedvelőinek esélyesen jól fog esni ez a kis múltidézés, ami mégis egy új történetet vetít elénk, méghozzá egy alapvetően jól eltalált közegbe helyezve. Switchen nem mellesleg remekül fut, avagy technikai problémák sincsenek, így még a platform is szabadon választható: egy kisebb-nagyobb utazásnál keresve sem találhatnánk jobb elfoglaltságot.
