Egészen lenyűgöző, ahogy a Cyanide and Happiness-franchise kinőtte magát egy rendszeresen megjelenő, szürreális és cinikus humorral átszőtt, minimalista webképregényből, melynek szereplői gyakorlatilag alig részletesebbek és kidolgozottabbak az általános suli unalmasabb óráin szkeccselgetett pálcikaemberkéknél. Évek óta sikeresen futó animációs sorozat YouTube-on (hosszabb, összefüggőbb, évadokra bontott részekkel kiegészítve, melyekről sajnos egészen kibogozhatatlan, hogy épp melyik streaming platformon érhető el), nyomtatott kiadványok, kártyajátékok (mind a Trolley Tom, mind a Joking Hazard kimondottan jónak tűnik). A koncepcióból pusztán a videójátékok maradtak ki, melyekkel azonban, mintha az évek során valahogy nem tudtak volna dűlőre jutni a készítők. Az első nagyobb ilyen próbálkozás a Rapture Rejects névre keresztelt 2D-s battle royale volt a széria animációival és humorára jellemző fegyverekkel, felszerelésekkel, ám ez különösebb csinnadratta nélkül jelent meg, és a Steam statisztikái alapján jelenleg egy hónapban egyszerre maximum két-három játékosa van, mellyel túlzások nélkül halottnak nyilvánítható.
Épp emiatt várták sokan a Freakpocalypse című új próbálkozást, mely egy sikeres Kickstarter-kampánnyal megtámogatva az első igazi nagy Cyanide and Happiness-játéknak tűnt, egy point and click kalandjátéknak az animációs sorozatok alapján, számos ikonikus karakterrel. Hősünk Coop, a tipikus középiskolás lúzer, akit szülei halála után felkavaróan pezsgő szexuális élettel rendelkező nagyanyja nevel, sulijában pedig valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az összes diák és tanár egyformán megveti és lenézi. Azonban a sors fintorának (és egy kellően bizarr eseménysorozatnak) hála Coop egyike lesz egy kataklizmikus esemény utolsó túlélőinek, akinek a mutánsokkal és furcsa karakterekkel teli posztapokaliptikus disztópiában kell küzdenie a túlélésért, meghódítva a kiszemelt lány szívét, és persze győzelmet aratva az elég borzalmasan mutálódott iskolai zaklatói felett.
Tisztára mint a sorozatban
Az első benyomások pedig túlzások nélkül biztatóak: a látványvilág olyannyira hitelesen adja át a szériát, mintha csak annak egy interaktív részét néznénk, a rajongók rengeteg utalást fedezhetnek fel a népszerűbb epizódokra és karakterekre. Az irányítás egyszerű, és ugyan más modern kalandjátékokkal szemben olyan varázsgomb nem kapott helyet, mely megvilágít minden valamilyen interakcióra alkalmas tárgyat, Coop jegyzetfüzetében ötletes fejtörők formájában bármikor segítséget kérhetünk az aktuális fő vagy mellékküldetésről. A játékot a fejlesztők ráadásul egy epizodikus trilógiaként álmodták meg, melynek minden része akár 6-8 órás játékidővel is rendelkezhet, ha Coop cserélgethető ruhatárának minden elemét megnyitva és az összes achievementet feloldva a játékos minden tartalmat szeretne felfedezni.
Ez volt legalábbis a terv. Merthogy mindez a gyakorlatban sajnos úgy fest, hogy az első epizódot szűk három óra alatt vittem végig, úgy, hogy ezalatt az achievementek 55%-át fel is oldottam, és nem sok olyan elem maradt, mely motiválhatott volna egy alaposabb újrajátszásra. Maga a játék pedig, legalábbis a beharangozója, kifejezetten megvezető, ugyanis pont amikor már beindulnának a dolgok (vagyis bekövetkezne a címbeli kataklizma), a játék egyszerűen véget ér. Hogy hol vannak a launch trailerben mutogatott izgalmasabb, érdekesebb, betegebb jelenetek a hátizsákba tárgyként bepakolható nagymama-holttesttel és hasonló polgárpukkasztó fekete humorral? Majd a következő részben.
Ízelítő
Ez már önmagában is kissé kiábrándító, de még nagyobb probléma, hogy így az eddig elérhető tartalom prológus-jellegéből fakadóan bizony a hangulat, humor és történet jó eséllyel még töredékét sem csillogtatja meg annak, amit vártunk volna. Folyamatosan abban bíztam a teszt során, hogy rendben, hamarosan lemennek a suliban játszódó unalmasabb bevezető részek, beindulnak a dolgok, erre ehelyett szimplán lement a stáblista. A feladványok, küldetések és mellékküldetések leginkább időhúzásnak érződnek, ahogy az egyes helyszíneken kattintható rengeteg elem is: Coop hozzászólásai egy földre száradt hányásfolt vagy a vadászpuskával rohangáló iskolai folyosó-felügyelő láttán közel sem annyira humorosak, mint azt a készítők tervezhették. Ellenben ez a szintű vizuális túltöltés, ahogy szinte minden második háttérelemre megváltozik a kurzor, pont a lényeges, igazán érdekes elemek felkutatását nehezíti meg. A navigációról nem is beszélve, Coop irányításához ugyanis még a játék elején áttértem a billentyűzetre, nehogy folyton kattintsak valamit, amihez hősünknek hozzáfűznivalója akad.
És arra emlékszel amikor… ?
A problémák sorát gazdagítja még az is, hogy sajnos a sorozatbeli referenciák sem működnek igazán. Rengeteg szereplő felbukkanása leginkább arra világít rá, hogy a Cyanide miért is működik jobban a pár perces szkeccsekre leszorított rövid szériaként, és mennyire kínosan feszengenek a karakterek, ha ettől a kontextustól elkülönítve látjuk őket. Több esetben, amikor ismerős szereplőkre bukkantam, olyan érzésem támadt, mintha az adott epizód YouTube-os ikonját látnám animálva, azzal a különbséggel, hogy még csak rá sem kattinthattam, hogy felidézzem az adott epizódot. Ha pedig valaki esetleg nem nézte rendszeresen, évekre visszamenően a szériát, az ezeknek a belsős poénoknak a jelentős részét egyszerűen nem fogja értékelni.
Természetesen nem akarok nagyon lehúzó lenni a játékkal kapcsolatban, mert ki tudja... ha majd kijön a következő két fejezet, és egy teljes, lezárt egészként értékelhetem a játékot, még akár egy igazi klasszikus is kisülhet belőle. Ám jelen állapotában? A Freakpocalypse olyan, mint egy 20 dollárra beárazott méretesebb demó, egy ízelítő, kedvcsináló, egy durván a kétharmadánál elvágott Telltale-epizód, nem pedig teljes játék, és emiatt az a 20 eurós árcédula legfeljebb a franchise legelhivatottabb rajongóinak érheti meg, amíg teljessé nem válik.
