Karácsonykor rendre érkeznek a különböző ünnepi filmek, jobban és kevésbé jól sikerült animációs gyerekmesék, szirupos romantikus komédiák, cseppfolyós musicalek és sablonpoénokkal operáló családi vígjátékok. Kivételként néha becsúszik egy-egy Die Hard epizód vagy néhány változó minőségű tinihorror is, de igazán nívós és emlékezetes decemberi film alig akad. Címe hallatán a Családi karácsony sem ígér mást vagy többet, mint a legtöbb karácsonyi szabványmozi. Ám – az egyik főszereplőt is alakító – Paprika Steen rendezése, ha ugyan nem is forgatja fel a filmvilágot, kimondottan kellemes szórakozást nyújt az ünnepek előtt (a népszerű színész-rendezőnővel egyébként legutóbb Brian De Palma idei filmjében találkozhattak a magyar nézők). Másfelől üzenetével és drámájával bőven túlmutat az egyszerű karácsonyi tematikán. Bár kifejezetten fontos dán meghatározottsága, tulajdonképpen az egész nyugati civilizációról, a hagyományok és a modernitás kapcsolatáról, illetve a házasság és a család érteméről, természetéről beszél a film. Meglepően mély témákat választ és éles, drámai szituációkat húz ez az egyébként kifejezetten könnyed alkotás, és épp ez a fő ereje: úgy beszél nagyon komoly és aktuális társadalmi kérdésekről, hogy közben végig közérthető és a könnyed családi vígjáték szigorú keretei között mozgó opusz marad.
Filmünk december 24-én játszódik, a játékidő döntő részét pedig egy Szenteste tartott családi összejövetel teszi ki. Három generáció, több kiscsalád jön össze, mindenki hozva némi készülődés közepette felhalmozott feszültséget és a többiek számára oly nehezen elviselhető viselkedésmódját. Szinte hihetetlen, hogy mennyire könnyed és meghitt hangulatú marad végig a film, miközben az ünnepi fennköltséget majd minden jelenetben megszakítja valami destruktív mozzanat. Tömören így lehetne leírni a vacsoraasztal körül összeült társaságot: elvált, egymással csípős modorban élcelődő nagyszülők, három totálisan ellentétes jellemű anya, egyikük ráadásul teljesen váratlanul bukkan fel újdonsült férjével, miután kicsapongó életmódja miatt évekkel korábban kitagadta őt a rokonság, illetve különböző problémákkal küzdő unokák, köztük egy terhes egy terhes tinilány és egy vérfagyasztóan neveletlen kisfiú. A helyzetet csak tetézi, hogy mindez egy sült értelmiségi, keresztény-konzervatív, felső-középosztályos családban történik. Hagyományaik és társadalmi státusuk miatt hőseink teljesen meghasonlanak magukkal (az egyik anya ráadásul lelkész), de legalábbis nem tudnak saját elvárásaiknak, egészséges önképüknek megfelelni.
Már az első képkockától kezdve minden egyes szituáció, minden apró beszélgetés hangosan ketyegő bombaként épül egymásra, a néző pedig csak várja, hogy mikor jön végre a nagy robbanás. Sokszoros dicséretet érdemel Jakob Weis forgatókönyvíró és Jacob Thuesen vágó, ugyanis hibátlan módon rajzolták meg az önmagukban is rengeteg feszültséget hordozó karaktereket, aminél csak a dramaturgiát sikerült tökéletesebben felépíteni. Számtalan konfliktust vázol már a nyitány is, amik a cselekmény haladtával – a hitchcock-i suspense-technikát idézve – csak egyre élesednek, ugyanakkor legalább ilyen látványosan élnek az alkotók az információvisszatartás és a fokozatos információadagolás eszközével is. A sok szálon futó cselekménynek köszönhetően láthatjuk valamennyi karakter saját apró, titkolt problémáját is, amiknek a párhuzamosan történő bemutatása tovább élezi a hőseink között egyébként is érezhető frusztrációt. A drámai ívre pedig egy csöppet klisés, mégis hatékony fordulat teszi fel a koronát: egy nagy összeveszést követően mindenki haza akar menni, de akkora hóvihar támad, hogy a pillanatokkal korábban még egymással üvöltöző figurák kénytelenek együtt (és nem kevés alkohol társaságában) tölteni a Szentestét.
Eddig a pontig egy izgalmas, mégis valahol kiszámítható történet tárul elénk, itt kezdődik azonban a film igazi mondanivalója. A legfőbb kérdés ugyanis már az expozícióban elhangzik: hiszünk-e a családban? Szerencsére a legjobb értelemben vett európai filmmel van dolgunk, ami nem akar műanyag megfejtéseket lenyomni a torkunkon, hanem épp olyannak mutatja az embereket és a modern családot, amilyen az valójában. A hiúság, az egészségtelen versengés, a másikra való oda nem figyelés, a kiégés, a kapuzárási pánik, az online világban cseperedő gyerekek nevelésével feltörő, szinte megoldhatatlannak tűnő problémák mind terítékre kerülnek. És az alkotók nem valami látványos és gyors megoldást kínálnak ezekre a bajokra, hanem csak egy egyszerű választ adnak: a család nem a nehézségek hiányától válik idilli közösséggé, hanem pont az áthidalhatatlan konfliktusok ellenére való elfogadás és a másik szeretete által olyan csodálatos kapocs. A finálé az 1976-os eredeti Rocky-t idézi, amennyiben úgy kerekedik végül happy end, hogy csak a puszta tényeket vizsgálva igazából unhappy enddel zárul a sztori. Méghozzá nagyon súlyos és durva csavarokat rejteget még a zárlat. A konklúzió viszont épp az, hogy nincsenek hibátlan emberek és egy szülő-gyerek, testvéri vagy párkapcsolat sem működhet rettentő ellentétek nélkül, sőt nem is feladatunk ezeket görcsösen megváltoztatni.
A Családi karácsony attól válik igazán érdekes filmmé, hogy egy szórakoztató és igényesen megrajzolt családi drámán túlmenően bemutat olyan pillanatokat is, amiről a filmek általában nem beszélnek. Ahogy a romantikus komédiák a legritkább esetben játszódnak egy kapcsolat második, hatodik vagy huszonegyedik évében, a családi filmek is legfeljebb egy törésszerű konfliktust és annak a megoldását vázolják. Steen munkája ezzel szemben mindössze egy nap eseményeit viszi vászonra a problémák megoldásának bemutatása nélkül. Ünnep ide vagy oda, egy igazi hétköznapot látunk, egy hosszabb történet egyetlen fejezetét csupán. Hasonló film ez, mint a tavaly BÚÉK címen magyar remake-et is kapó olasz Teljesen idegenek, csakhogy itt úgy kerekítenek le egy történetet és adnak végül feloldást, hogy nem varrják el a szálakat és nem szüntetik meg a karakterek alapvető bajait, ill. a köztük húzódó konfliktusokat. Ritka darab ez a karácsonyi opuszok között, kíméletlen, de nem bántó őszinteségével mindenképp emlékezetes alkotás marad (annál is inkább, mivel több országban már egy éve bemutatták a filmet). Az egyszeri mozinéző éppoly emelkedett hangulatban távozhat a finoman lecsengő vége-főcím aláfestésével a moziból, mint a mélyebb tartalmat kereső látogatók.
