James Gunn 2014-ben tört be a mainstreambe A galaxis őrzőivel, amivel anno nagy kockázatot vállalt az akkor még sikert sikerre halmozó Marvel Studios. Az olyan blockbusterek után, mint a Vasember, a Bosszúállók és az Amerika Kapitány: A tél katonája, mindenki széttette a kezét, hogy mégis miért van szükség erre a filmre, ami nem elég, hogy a laikus közönség számára teljesen ismeretlen karakterekkel operál, de úgy összességében is úgy tűnt, hogy totálisan elkülönül az akkor még viszonylag a szárnyait bontogató franchise addigi irányvonalától. Kevesen hitték, hogy ez össze fog jönni, de mégis sikerült: Gunn a hozzáértő rendezéssel, az alapanyaggal szemben mutatott hűséggel és nem utolsó sorban a szerethető figurákkal az MCU második legnépszerűbb csapatává emelte a galaxis őrzőit. A folytatás, habár színvonalban egy fokkal elmaradt a mára már szinte klasszikussá vált elődtől, de a hangulat, valamint Gunn egyik legnagyobb erénye, a mély és ütős emocionális töltet ott is a helyén volt, a rajongók pedig ismét bizalmat szavaztak a pénztárcájukkal az író-rendezőnek.
A harmadik rész sokkal hamarabb elkészült volna, ha a Disney nem teszi ki Gunn szűrét egy ezeréves Twitter-bejegyzés miatt, ám az alkotó nem maradt sokáig munka nélkül, ugyanis rögtön leszerződtette a Warner az akkorra már nagyban döglődő, haláltusáját vívó rivális DC-univerzum gatyába rázására. És ahogy mondani szokás, a többi már történelem: Gunn megcsinálta nekik Az Öngyilkos Osztag soft-rebootját, majd a Peacemaker első évadját, de közben a Marvel Studios is visszahívta, A galaxis őrzői: Ünnepi különkiadására és a harmadik filmre, aztán végül kinevezték a DC Studios élére, hasonló okkal, mint korábban – hogy életképes franchise-t faragjon a megtépázott szuperhősökből.
Egy ilyenfajta vérfrissítés enyhén szólva is ráfért már a DC-re. Mióta Zack Snyder rátette a kezét az akkor még DCEU néven futó moziverzumra, megismerhettünk egy tömeggyilkos Supermant, egy kocsmai verekedő Batmant, és végignézhettünk több órányi művészi öntömjénezést, aztán ami ezt követően jött, abban sem volt sok köszönet. Egy-két ritka kivételtől eltekintve sorra buktak el a filmek, a kulisszák mögött folyamatosan állt a bál, az meg már csak hab a tortán, hogy a fejesek úgy jelentették be a teljes franchise-rebootot, hogy még négy projekt várt a bemutatásra. Akkorra már amúgy is kezdte elveszíteni a vonzerejét a szuperhősműfaj, szóval egyik nagyobbat zakózott, mint a másik: összességében olyanok voltak ezek a filmek, mint a sulimenzán felszolgált tökfőzelék utolsó falatjai az ízletes jutalomdesszert előtt. Csak jelen esetben nem tudjuk, hogy ez a bizonyos desszert finom lesz-e, pontosabban egy kis szeletet már kaptunk belőle a Creature Commandosszal – és ez alapján nyugodt szívvel konstatálhatjuk, hogy nem kell aggódnunk a DCU miatt.
Gunn elmondta párszor, hogy komolyan veszi a feladatot, az épkézláb víziók kulcsfontosságúak, kész forgatókönyvek nélkül nem állnak neki semminek, illetve a széles körben ismert nagyágyú karakterek mellett ugyanúgy teret kapnak a mozgókén csak ritkán vagy eddig még egyáltalán nem látható figurák is, és a most taglalt hétrészes rajzfilmsorozat is az utóbbi kategóriát erősíti. Az, hogy a gigászinak ígérkező, a jövőben rengeteg filmet és szériát magában foglaló, több milliárd dolláros sikerre pozícionált franchise egy harmadosztályú szereplőket felvonultató animációs alkotással kezdi meg a pályafutását, hasonlóan vakmerő ötlet, mint amilyen A galaxis őrzői volt annak idején, de talán még azt is duplán megugorja.
Sehol egy Superman, Batman, Aquaman vagy Wonder Woman (illetve ez nem teljesen igaz, de ne spoilerezzünk), ehelyett ismét kapunk egy elítélt, immorális szuperbűnözőkből álló csapatot, akiket az idősebb Rick Flag vezet egy öngyilkos küldetésre. A Task Force M palettáját erősíti a többszáz éves élőhalott Frankenstein Menyasszonya, Dr. Foszfor, a két lábon járó radioaktív sugárzás, a második világháborúból itt maradt, a nácik legyilkolására beprogramozott android G.I. Robot, a Fekete Lagúna Szörnyére emlékeztető Nina Mazursky, és persze a legutóbbi DC-s Gunn-film eseményeit túlélő Menyét. Egyikük sem mondható olyan kaliberű figurának, akire fel lehet építeni egy ekkora franchise-t – gondolná a laikus nyárspolgár, és így is lenne, ha nem az a James Gunn állna az egész sorozat mögött, aki már számtalanszor bebizonyította, hogy még a legutolsó, legjelentéktelenebb karakterből is képes nagyszerű dolgokat kihozni.
Nincs ez másként a Creature Commandosban sem: az alkotást elejétől a végéig átjárja az író-rendező egyedi kézjegye, a totál elszállt, kretén humortól és a szarkasztikus mondatokból kezdve (itt ne is várjunk óvodás szintű poénokat, ez nem a szokásos gejl marveles jópofizás), a kendőzetlen, explicit erőszakon át (ebben a sztoriban senki sem kímélnek, még a gyerekeke se), az érzelmi csúcspontokig, illetve a tragikus eredettörténetekig bezárólag. Ebben a sorozatban bármi megtörténhet, bármit meg lehet tenni, Gunn pedig kedvére kiélhette magát. Percenként repülnek a b*szdmegek és az anyázások, literszámra spriccel a vér, szakadnak a karok, lábak, fejek (de sosem öncélúan), egymást követik az aberrált vagy egyenesen perverz viccek, és felsorakoztatnak egy rakás agybeteg figurát, valamint hamar egyértelműsítik, hogy itt bizony senki sincs biztonságban, és bárki otthagyhatja a fogát.
Közben persze megismerjük a csapat háttörténetét is, ami önmagában még egyáltalán nem lenne nagy szó, mert itt is érvényesül a Gunn-elv, azaz elég néhány egysoros, pár ütős pillanat, és már mindent tudsz a karakterekről, de amikor az író-rendező már egy beszélni nem tudó, állati intelligenciával rendelkező humanoid menyétnek is képes tragikus eredetsztorit, mély jellemfejlődést és új megvilágítást kanyarítani, az olyan bravúr, amit a mai eltunyuló hollywoodi berendezkedésben tényleg tanítani lehetne. Ahogy annak idején a szívedbe zártad a galaxis őrzőit és ahogy együtt folytak a könnyeid Békeharcossal a House of Painre, úgy fogod megkedvelni a Task Force M tagjait, akik nem tökéletesek, se nem erkölcsösek, de valahol pont ezért szerethetőek. A Creature Commandosnál is majdnem ugyanaz a metodika érvényesül, mint a 2021-es Öngyilkos Osztagnál: nagyszerűen megmutatja, hogy mi van, ha egy stúdió mer kockáztatni és van bátorsága szabad kezet adni valakinek, akinek hatalmas tehetsége kellő önbizalommal és alázattal párosul, és ezáltal olyan dolgok születhetnek meg, ami előtt egyaránt leborul a szakma és a közönség. Ez egy, az inkompetencia és a kontárság gödrébe zuhant franchise-t, vagy akár még egy, a fáradás jelet egyre inkább mutató zsánerbe is képes új életet lehelni.
És habár korai még messzemenő következtetéseket levonni a stúdió jövőjével kapcsolatban (lévén a Creature Commandos csak a nyitódarab, a mozis részleget elindító Superman pedig nyáron érkezik), azt már most bizton ki lehet jelenteni, hogy ha Gunnék továbbra is tudják tartani ezt a színvonalat, akkor nem lesz gond ezzel a franchise-zal. Sőt, én még ennél is tovább megyek: úgy kellett már egy ilyen produkció, mint egy falat kenyér. Hosszú idő után úgy tűnik, hogy ismét jó érzés lesz DC-rajongónak lenni. És ez bizony nagy dolog!
A képek forrása: Warner Bros. Discovery
