(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Ó, azok a csodálatos hatvanas-hetvenes évek! Tupírozott frizurák, feneket alig takaró, tarka-barka rövidszoknyák, a srácokon trapéznadrág, és persze az elmaradhatatlan cigaretta. Az adott korszakban a briteknél jó pár klasszikusnak számító darab született, mégis, a House of Horror vajmi keveset tudott felmutatni. Mondom ezt úgy, hogy próbáltam minden erőmmel semlegesíteni magam a manapság trendi ingergazdag jumpscarefest horrorfilmektől, és az akkori közönség szemüvegén keresztül igyekeztem megtekinteni az alkotást. De nem… Ettől sem lett jobb. Tény, hogy a produkció elég nagy hendikeppel indul, hiszen a rendező, Michael Armstrong eredeti vízióját drasztikusan átalakították az egyik amerikai producer kénye-kedve szerint. Ám, amíg Armstrong egy pszichedelikusabb irányba vitte a dolgot, addig Gerry Levy egy jóval puritánabb történetet rittyentett össze. Gerry tehát, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy átkozmetikázza a filmet, végeredményként egy tipikus „ki a gyilkos?”-típusú horrort hozott tető alá.
Scooby Doo és a haverok
A sztori és a kivitelezés alapján nekem kapásból Scooby Doo ugrott be, csak épp Scooby nélkül. Ráadásul még a korszak is egyezik. De nézzük, miből élünk. Pár fiatal látványosan unja már a jó öreg brit éjszakai életet, ezért úgy döntenek, hogy jobb híján bevetik magukat az első útjukba kerülő kísértetházba. De hogy mitől kísértetjárta, azt nagyjából két mondatban letudják, majd bő negyedóra mászkálásba kezdenek az ódon falak között. És ahogy az a nagy könyvben megvan írva, egyedül, maximum párban fedezik fel a lakóingatlant. A magánlaksértés azonban nem várt következményekkel jár, és az egyik srác elhalálozik. Miután ezen mindenki kiakad (tök jogosan, teszem hozzá), egymást kezdik pofozgatni, hogy lehetőség szerint senki se hisztizzen feleslegesen. A kedélyek sikeresen lecsillapodnak, a fiatalok pedig úgy döntenek, hogy eltussolják az ügyet, mintsem hogy hívnák a rendőrséget. Hazatérnek és mindenki éli tovább a kis életét, csakhogy kábé egy hónap elteltével arra az elhatározásra jutnak, hogy mégiscsak vissza kellene menni a bűntett helyszínére, hogy kiderítsék, ki gyilkolt és miért.
A kihagyott ziccerek háza
Frankie Avalon, a korszakos tinibálvány főszereplőnek van feltűntetve, pedig szerepe szerint sokkal inkább valami szárnysegédnek felel meg, de a neve mindenképp jól csengett, és nézőcsalogatónak is pont tökéletes volt. Nos, Frankie hiába sármos, hiába karizmatikus, ezt a filmet még ő sem tudta megmenteni. A legnagyobb baj, hogy a House of Horror valami bődületesen unalmas maszlag. Mert ha végig ott maradtak volna a házban, és a régi suli alapján vitték volna a dramaturgiát (mindenki meghal, vajon ki a gyilkos és a többi), akkor legalább az atmoszférával nem lett volna gond, mert a házban játszódó jelenetek még egész hangulatosak. És akkoriban mindez még nem is lett volna annyira klisés. Lehetne külön elemezni a rendezést, a forgatókönyvet, a színészeket, de igazából nincs értelme, mivel az alapanyag átvariálása szinte mindenre kihatással volt, és sok esetben sem a jeleneteknek, sem pedig a karaktereknek nincs kifutásuk. A két gyilkosság viszont kifejezetten véres, de aki mai fejjel akar nekiugrani a filmnek, annak ez is kevés lesz. A House of Horror ugyanis remek érzékkel táncol oda-vissza az unalmas és a tökéletesen átlagos között, ezáltal még nehezebbé teszi, hogy szeresse az ember. Pedig az alapanyag tök jó lett volna.
A mozi tehát nemhogy nem állta ki az idő próbáját, de még a saját idejében is gyengének számított – így maximum jubilálásának köszönheti angliai, nagyfelbontású megjelenését.
EXTRA
Picike kis túlzással élve a Horror House-ban majdnem több énekes szerepelt, mint mezei színész. Ráadásul Frankie Avalon, az ’50-es és a ’60-as évek közkedvelt dalospacsirtája később remek alakítást nyújtott mindenki kedvenc musicaljében, a Pomádéban is. De majdnem úgy alakult, hogy egy másik fontos karaktert David Bowie alakítson, csakhogy a producerek tartottak tőle, hogy a két egobajnok nem igazán jön majd ki egymással, és a kakaskodástól tartva inkább lemondtak Bowie szerepeltetéséről. Pedig ő még talán megmenthette volna a filmet.
