(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Akár az eredeti, 1958-as kultuszfilmről, akár az 1988-as újrafeldolgozásról van szó, a rózsaszín-lilás A massza egyike a horror legismertebb és talán legkevésbé agyonhasznált karaktereinek – legalábbis amíg szigorúan az eredetiről beszélünk (és figyelmen kívül hagyjuk a Beware! The Blob című lagymatag folytatást). A klasszikusnak ugyanis számtalan olcsó, hol jobb, hol rosszabb koppintása, paródiája, szellemi örököse akadt, melyeknek sorát gazdagítja az 1959-ben megjelent, fekete-fehér olasz Caltiki is, melyet hivatalosan Riccardo Freda, gyakorlatilag nagyrészt az ekkor még pályája elején álló Mario Bava forgatott. Ugyan ez a koncepció még a rendező neve ellenére sem tűnhet túl bizalomgerjesztőnek, a végeredmény egészen meglepő lett, és hiba lenne egy alaposabb szemrevételezés nélkül elsuhanni mellette.
Maja piramisok tövében
Fielding professzor és társai egy rejtélyes körülmények között eltűnt maja civilizáció nyomait kutatják, amikor egy titokzatos templom mélyén ráakadnak Caltiki, egy ősi, pusztító istenség nyomaira, méghozzá tetemes mennyiségű kincs és régészeti lelet társaságában. Majd magára az istenségre is, aki valójában egy mindent felemésztő alaktalan massza. Rémségünk sajnos pont amerikai testvére ellentéte, a hideg helyett a tűzzel szemben rendelkezik komoly fenntartásokkal, amit a tudósok fel is fedeznek, és még a játékidő első harmadában megsemmisítik, egy apró mintát leszámítva, amit magukkal visznek további vizsgálatok céljából. A laboratóriumban kiderül, hogy bár kifejezetten kedveli az emberhúst, a massza valódi kedvence a radioaktív sugárzás, melynek hatására automatikusan növekedni és sokszorozódni kezd. Fielding professzor pusztán az ősi maják által megjósolt, radioaktív hullócsillag felbukkanásával nem számol, és egy félig megemésztett, megkattant kollégája haragjával, melynek köszönhetően megindul a massza-invázió.
Vérszomjas rongykupac
A Caltiki legfőbb erénye, hogy túlzások nélkül legalább ötször olyan szórakoztató, mint amit elvártam volna tőle, és talán még az egy évvel korábbi amerikai eredetinél is jobban elviszi a történetet, az alaktalan rémség karakterét a horror irányába. A fekete-fehér stílus kimondottan jól áll neki, mesterien alkalmazza az árnyékokat, a sötétséget a fenyegető hangulat felépítéséhez, az ismeretlen iszonyat hatásának hangsúlyozásához. A film lényegében jól felosztható három részre, három különböző stílusra, melyek önállóan is kitűnően működnek, ám koherens, szórakoztató egésszé állnak össze, mintha csak az egész valamilyen horrorfilmes stílusgyakorlat lett volna Bavától. Az első az ősi templom mélyéről felbukkanó megtébolyodott tudósokkal és rejtélyes szörnyistennel operál, mely a klasszikus weird fiction történeteket idézi. A második a film közepe a massza maradványainak vizsgálatával és a megtébolyodott, egykori kollégái vérére szomjazó tudóssal, mely még akár egy slasher irányba is elmehetett volna, míg a harmadik a totális sci-fi őrület óriási, radioaktív szörnyekkel, lángszórós katonákkal.
Még a néha meglehetősen középkategóriába fulladó színészi alakítások (különösen a film fináléja felé teljesen indokolatlanul felbukkanó kétbalkezes rendőröké), és a massza kissé megmosolyogtató megjelenése (egy rosszul megvilágított, nedves törölköző kupac) sem annyira szembetűnőek, hogy kizökkentsék az összhatást és levonjanak valamit a szórakoztatás szintjéből. A Caltiki kiváló előfutára a megjelenését követő évtizedekben kialakult trendnek, amikor egy amerikai film olasz koppintása, folytatásként eladni kívánt továbbgondolása néha legalább akkora, sőt néha még nagyobb népszerűségre tett szert, mint az eredeti. Megtekintését akár pusztán érdekessége miatt ajánlom bárkinek, aki szereti akár az eredeti, akár a nyolcvanas évekbeli A masszát.
EXTRA
Nem csak az olasz és amerikai filmesek játszottak el a mindent felemésztő alaktalan massza koncepciójával. A brit Quatermass-széria X the Unknown című részében, mely még az 1958-as amerikai filmet is megelőzte, a címszereplő tudós egy hasonló radioaktív trutymóval nézett farkasszemet. A japán Bijo to ekitai ningen című alkotásban hidrogénbomba tesztek eredményeként jönnek létre az olvasztó érintésű, sugárzó pacnik, az olasz-amerikai-japán együttműködésből született 1968-as The Green Slime-ban pedig tudósok hozzák magukkal az űrből a szörnyeteggé változó zöld nyálkát. Rajongóknak kimondottan ajánlott a felsoroltak megtekintése, érdekes belegondolni, vajon mi történt volna, ha a Godzilla jellegű populáris óriásszörnyek sorába az éhenkórász pacnik is beállnak.
