(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Ben Mears látszólag azért érkezett a Salem’s Lot nevű kisvárosba, hogy új könyve megírásán munkálkodjon. De amikor egy városszéli háztól nem messze leparkol autójával, majd felpillant és tekintete egy másik szempárral találkozik, már tudja, hogy rövidesen rá fog hárulni a feladat, hogy megvédje a várost a gonosztól. Mears a lakóközösségbe betérve gyorsan talál magának egy vendégszobát, majd megismerkedik Susannal, aki a jómódú és köztiszteletnek örvendő doktor Bill Norton lánya. Ezalatt a gonosz sem tétlenkedik: egy különös, kiismerhetetlennek tűnő öregúr, Mr. Straker antik boltot nyit a városban, a városszéli házat pedig üzlettársának, egy bizonyos Barlow-nak vásárolja meg. A bökkenő az, hogy Barlow-t senki sem látja, és egy idő múlva furcsa események történnek Salem’s Lotban. Egy fiatal fiú eltűnik, majd rémálomként újra megjelenik… vagy nem is rémálomban, hanem a valóságosan? Amikor aztán a városlakók hullani kezdenek, Ben számára egyértelművé válik, hogy sejtése helytálló volt: a gonosz ezt a várost nézte ki magának, hogy letelepedjen, és mint egy szörnyű ragály, elterjedjen, uralma alá hajtva a jobb sorsra érdemes lakókat…
Rosszkor jött aduász
Stephen King 1975-ben írt regénye, a Borzalmak városa – különösen a Carrie sikerét látva – szinte kiáltott a megfilmesítés után. Az alapanyag ugye egy rejtélyes, izgalmas vámpírsztori, és amikor a Warner tesók kezébe került a lehetőség, minden adva volt egy újabb sikeres King-adaptációhoz a mozivásznon. Ez a terv azonban füstbe ment, ugyanis a stúdió egyszer csak azt vette észre, hogy 1979, avagy az év, amit éppen írtak, a vámpíros filmek csúcsévévé vált. A John Badham rendezte, és Frank Langella, valamint Sir Laurence Olivier neve fémjelezte Drakula az Universal nagy dobásává vált, ráadásul ugyanekkor indult hódító körútjára Werner Herzog Nosferatuja is Klaus Kinski és Isabelle Adjani főszereplésével (Herzog művéhez tárgyalt filmünk lazán kapcsolódni fog). Mindez odáig vezetett, hogy A gonosz háza a tévében találta magát, és már készült is a kétszáz perces, kétrészes verzió, melynek rendezésére Tobe Hoopert nézte ki magának Richard Kobritz producer (e választás okára talán még a horrort messziről elkerülők is gyorsan rájönnek: igen, Kobritz is látta a Texasi láncfűrészest, és le volt tőle nyűgözve). A mozifilm-fázisban még George A. Romerót szerződtetni kívánó (ő azonban a „tévé” szót meghallván azonnal távozott) fejesek választása kitűnő volt: Hooper atmoszférateremtő tudománya száz százalékig bevált, és erre szükség is volt, hiszen tévés produkció lévén a grafikus erőszak ábrázolására nem volt lehetőség. Itt jegyezném meg, hogy A texasi láncfűrészes közel sem olyan erőszakos film, mint amilyennek sokan gondolják, vagy ahogyan emlékeznek rá: a fizikai erőszakot messze-messze felülmúlja a film elképesztő, szinte kézzel tapinthatóan horrorisztikus atmoszférája.
A kész filmben a regényhez képest természetesen elkerülhetetlen volt néhány dolog megváltoztatása. De mivel King maga jóváhagyta az eltéréseket, az alkotók nem idegesítették magukat, ezután maximum a regény rajongótábora köthetett bele az újdonságokba. A könyv és a film két legnagyobb különbségét a vámpír jelleme, illetve a két főhős kapcsolata jelentette. A regény vámpírja beszél, míg Hoopernél egy Nosferatu-másolatot kapunk (íme a kapocs Herzog filmjéhez). Minderre azért volt szükség – legalábbis a rendelkezésre álló források szerint –, mert a stáb attól félt, hogy a vámpír mellett a főhősök teljesen érdektelenné válnak a nézők számára. Én személy szerint nem bánom, hogy átalakult a karakter, hiszen így legalább nem egy sokadik Drakulát kaptunk főgonoszként. A másik nagyobb eltérés sem vesz el túl sokat az élvezetből: bár a könyvben Ben és Mark mondhatni apa-fiú kapcsolatba kerülnek egymással, Hoopernél a két karakter szimplán csak egymás mellé sodródik, hogy aztán a nagy finálé során – különösebb baráti viszony nélkül – vállvetve küzdjenek a gonosz erők ellen.
Ha már a nagy finálé szóba került (nemsokára fogom még méltatni, hiszen a film abszolút csúcspontja), szót kell ejteni egy élettelen főszereplőről is, ami nem más, mint maga a Ház. A valaha filmvászonra került házak egyik legmisztikusabbja rögös utat járt be, hiszen sokáig nem találtak rá megfelelő „szereplőt”. Végül ráépítéssel hozták létre ezt a mérnöki szépséget: szerény százezer dollárból egy kisebb házra ráhúztak egy külső vázat. A csodálatos, borzongató beltér természetesen már stúdióban épült, de erre sem sajnálták a pénzt, itt hetvenezret költöttek el. És megérte: a fináléban, amikor a ház főszereplővé lép elő, egyszerűen nem tudjuk levenni a szemünket a berendezésről, az óriási lépcsőről, de úgy egyáltalán ekkor is eszünkbe juthat a Texasi házának tárgyakból fakadó brutalitása. Hooper filmje tehát itt is jelesre vizsgázik.
„MINDENKI MEGRENDEZTE VOLNA, CSAK ÉPP SZKRIPTÜNK NEM VOLT” – KING
Elengedhetetlen volt a színvonalas forgatókönyv: a sztorinak pörögnie kellett, de ugyanekkor ki is kellett töltenie a több mint három órát, és ehhez a mellékszereplőknek is passzolniuk kellett. Az első változatot Larry Cohen gyártotta le, és a végeredményt látva a fejesek egyöntetű véleménye az volt, hogy Cohen munkája nem a tévéképernyőre, hanem a szemeteskukába való. Miután egy időre Robert Bloch (Psycho) neve is felmerült, Paul Monash lett a kiválasztott, aki már a Carrie-nél is mesterit alkotott egy King-regényből. A szkriptben tulajdonképpen minden jól muzsikál, csak minimális számú negatívumot említhetek meg, úgy, mint egy-két cselekményszál feleslegessége, illetve befejezetlensége, de ez a kétrészes szerkezet és az ebből fakadó kötelezően hosszú játékidő számlájára írható. Másik gyenge pont lehet néhány színészi alakítás, de szerencsére ilyet csak néhány mellékszereplőtől látunk (az iszákos kisvárosi csavargót játszó Elisha Cook például meglepő módon elég gyenge és erőltetett majdnem minden jelenetében).
Ha már alakítások, nézzük, milyen formát fut a stáb a kamerák előtt. A főszerep, és ezzel a legnagyobb, háromórás teher David Soul vállára nehezedett, aki a moziban nem, de a tévé számára annál ismertebb volt, és hihetetlen népszerűségnek örvendett a Starsky és Hutch Hutchinson rendőre okán. Soul abszolút jó választás volt, én inkább azon csodálkozom, hogy ezt a látszólag mindenfajta erőlködés nélkül játszó színészt a hetvenes évek elejét leszámítva (Johnny háborúba megy, A magnum ereje) moziban alig-alig foglalkoztatták. A legnagyobb név kétségtelenül James Masoné: a legendás színész állítólag imádta a forgatókönyvet, és ezt igazolandóan szinte ficánkol a titokzatos Mr. Straker bőrében. A női főszereplőt Bonnie Bedeliára bízták, aki valami elképesztőt játszott pont tíz évvel korábban egy terhes maratoni táncos szerepében (A lovakat lelövik, ugye?), de aztán valahogy sohasem a szélesebb közönség számára ismert filmek stáblistáján tűnt fel a neve, egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor valamivel magasabbra húzódott a csillaga. A mellékszereplők közül említésre méltó a Markot játszó Lance Kerwin, aki a kilencvenes évek közepéig színészkedett, de életét többnyire inkább az alkohol és a vallás határozta meg. Végezetül itt van még a remek George Dzundza is, aki a későbbiekben számos emlékezetes mellékszerepet kapott hollywoodi mozifilmekben, az egyik legjobb alakítását is egy ilyenben hozta, az 1987-es Nincs kiút kerekes székes számítógép-szakértőjeként.
Mindent együttvéve csak dicsérni lehet Hooper King-adaptációját. A rendező és operatőre (Jules Brenner) csodás látványvilágba burkolja a kisvárosi vámpírsztorit, megfejelve egy kihagyhatatlan befejezéssel, amire bőven érdemes több mint két és fél órát várni. A gonosz háza a mai szemnek talán lassabb első rész után kellemesen felpörög, és tévés mivolta ellenére nyugodtan besorolható Hooper legjobbjai közé, azokba a magasságokba, ahol a Texasit, a Poltergeistot, vagy az Életerőt találjuk.
[EXTRA] REGGIE NALDER
Egy kulcsszereplő, aki nincs feltüntetve a stáblistán. A Barlow-t játszó Reggie Nalder smink nélkül valószínűleg minden filmbarát számára ismerős lehet: jellegzetes, deformált arca sok filmben ideális rosszfiúvá tette. Dolgozott Hitchcock, Argento és Fellini keze alatt is, A gonosz házában pedig vállalta a kínszenvedéssel járó jelmezt, amely még jelenet közben is folyamatosan szét akart esni rajta. A közvetlenül az ezredforduló után, Bécsben született színész egyébként utólag kritizálta Hooper filmjét, mondván számos jelenete a fiókban végezte. Nalder egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig színészkedett, és a sors iróniája, hogy mi, horrorrajongók, nem a különleges, és egész pályafutását segítő arcára, hanem a ráadott vámpírmaszkra fogunk emlékezni…
[EXTRA] VERZIÓK
A gonosz háza bemutatójára 1979. november 17-én és 24-én került sor, és a sikert jól jelzi, hogy Európában még a mozikba is eljutott. Végül négy különböző verziót készítettek belőle, a filmszínházakban természetesen egy véresebb, erőszakosabb változat bukkant fel, a George Dzundza-féle cselekményszál itt például úgy végződik, hogy a feleséggel rajta kapott és puskával fenyegetett Fred Willard szájába kerül a puskacső. Ez egyelőre nem jelent meg lemezen, csak VHS-en, 1987-ben. A legteljesebb verzió három óra három perces (nem számítva a tévében levetített előzetest és első stáblistát), ez került a külföldi DVD-re és Blu-rayre is. Ebben a rövidebb változatok során mellőzött elő- és utóhang is látható, ahol a Soul-Kerwin páros Guatemalában egy érdekes (és tragikus) találkozást ejt meg egy két éve nem látott, szomorú sorsúnak hitt ismerőssel. Bízom benne, hogy egyszer egy legalább duplalemezes Blu-ray is napvilágot fog látni, melyen a mozi- és a komplett verzió is látható lesz legalább egy tonnányi extra kíséretében…
