Nem igazán mondanám magam LEGO-rajongónak, bár mint sokaknak, az én gyerekkoromnak is egyaránt részei voltak a dán építőkockák kisebb és nagyobb változatai, valamint a maga "sárga kazettás" verziói. Nem tudnám pontosan felidézni az összes szettemet, de biztosan volt közöttük a klasszikus középkori témából, és rémlik valami kristálybányászós sorozat is, no meg ki felejthetné el a maga idejében hatalmas népszerűségnek örvendő Bionicle maszkos harcosait. Utóbbi kapcsán még egy gabonapehelyhez kapott játékadaptációra is emlékszem – a régi szép idők. Nálam mondjuk már gyerekként is többnyire maga az összeállítás volt a dolog izgalmasabbik része, majd a szettek és figurák lehető legmenőbb módon történő kiállítása, amivel sikerült pár polcot megtelítenem. Két fiatalabb fiútestvérrel persze idővel szétszerelve és összeöntve átvándort a kockahalom hozzájuk, aztán később a kisgyerekes rokonokhoz, így mára legfeljebb a szülői ház padlásán maradt egy kisebb zacskó a gyerekkori kollekcióból.
A korral aztán nyilván bejöttek más hobbik is az életembe – köztük a videójátékok –, és a LEGO egyre jobban háttérbe szorult, de azért szülinapi vagy karácsonyi ajándékként még fel-felbukkant. Mikor pedig már "fizetőképessé" cseperedtem, magamtól valahogy sosem fordult meg a fejemben, hogy beruházzak egy-egy szettre, részben mert már akkor is elég borsos volt az áruk, részben pedig mert másra ment el a pénz. Nem mondanám, hogy kiszerettem belőlük, igazság szerint a mai napig szívesen rakosgatom össze őket, bár manapság többnyire a fiam Duplo szettjeit. Elvileg lapul is valahol a költözés óta fennálló kupiban egy LEGO Mario-kezdőcsomag, amit a feleségemtől kaptam pár éve, de hely hiányában még nem raktam össze, és ugyanezen okból nem vettem további szetteket sem, no meg mert alapvetően elég drága hobbi. A gyereknek azért persze biztos veszek majd idővel, elvétve, ha lesz rá igény.
Videójátékos viszonylatban már jó pár LEGO-játékhoz volt szerencsém, részben mert a kevés feleségemmel is kompatibilis címek közé tartoznak, hiszen gyakorlatilag csak szét kell zúzni bennük mindent, amit látunk, no meg néha kicsit ugrálni és fejtörőket megoldani, Game Over pedig szinte nem is létezik. Persze egy idő után azért fárasztóvá válik a bejáratott recept, és az apróbb újítások ellenére minden újabb rész olyan hatást kelt, mintha csak egy új textúracsomagot húztak volna rá az elődre. A helyzeten a témaváltás sem segített sokat, mely sok esetben a szuperhősök irányába ment el, ami személy szerint eléggé hidegen hagy. A LEGO Star Wars: The Skywalker Saga az eddig látottak alapján a korábbiaknál jóval ambiciózúsabb kísérletnek tűnik, ami lehet, még engem is visszarántana a LEGO digitális világába, viszont ha választani kéne, közel sem ez lenne álmaim LEGO-játéka.
A Slaps and Beans a maga egyszerűségével egész jól megragadta a mai napig kedvenc színészpárosom filmjeinek hangulatát, ráadásul már úton a folytatása is. Ezt a képletet, úgy gondolom, szépen át lehetne ültetni egy LEGO-játékba is, hiszen a Bud Spencer-Terence Hill pofonok és humor annyira univerzális, időtlen és korra való tekintet nélkül bárki számára élvezhető, hogy simán működne kockákkal körítve is. Egyedi pofonosztó animációk a kezünkbe akadó tárgyak bevonásával, mókás utalások és minijátékok, ikonikus jelenetek LEGO-formába öntve, és máris kész a hagymás bab. Nyilván nem egy olyan világszerte ismert márkáról van szó, mint a Star Wars vagy a Marvel a maga maszkos-gúnyás fazonjaival, így ez legfeljebb akkor valósulna meg, ha én magam finanszíroznám, de ugye a remény hal meg utoljára. Mindenesetre addig marad az álmodozás, és a várakozás a Slaps and Beans 2-re.
Szerkesztőségünk többi tagjának álom LEGO-játékáról erre a linkre kattintva olvashatsz!
